Nyilván a másik három arc még ennyire sem tudta volna elénekelni a Gyöngyhajú lányt – nem szeretnék még belegondolni sem abba, hogy Puskás Péter vagy Márta Alex ezt hogyan oldotta volna meg –, így a balhét a fenti sráccal vitették el. Mit ne mondjak, jól elvitte, meg sem állt vele a jó ízlés határán túl. Az eset legalább annyira kínos volt, mint Király Linda Himnusz-éneklése. Volt itt minden, mint a máriaremetei búcsúban: alapvető szövegtévesztés (egy helyütt mintha zöldhajú lányt énekelt volna, de lehet, hogy „zöngyhajú” volt, nem lehet megállapítani, mert az intonáción kívül a szép kiejtés sem a kenyere), bizonytalan arcmimika, alá- és föléintonálás (miért is ne, hiszen profi énekesek vagyunk, nekünk még ezt is elnézik, hiszen a lámpaláz meg miegymás rányomhatja a bélyegét a műsorra), egy kis téblábolás a szín (vagy inkább kín)padon. Lehetne még tovább ítészkedni a produkció fölött, de ne tegyük, nem méltó rá. Egyet azonban szögezzünk le: az ország legnézettebb tévécsatornája volt képes a leggagyibb „megemlékezést” végrehajtani széles e hazában (már ha a luxemburgi székhelyű RTL egyáltalán hazájának tekinti Magyarországot) a legsikeresebb magyar rockénekesről ezzel a bicskanyitogató, vérlázító, ócska ötvenegynéhány másodperccel, ami méltán bekerül majd a „Hogyan nem szabad műsort készíteni?” című tankönyvi fejezetbe a felsőoktatás kommunikáció szakjain.

Nem is olyan rég, 2010 körül egyes politikai szereplők részéről felmerült, hogy az arra nem méltó kereskedelmi tévécsatornákat meg kellene szüntetni. Persze ez nem kivitelezhető, de ha eljátszunk a gondolattal, hogy az RTL Klub megszűnt volna Magyarországon, akkor ez a műsor sem hangzott volna el, ami mindenkinek az épülésére szolgált volna. Mert így viszont rombolt, nem kicsit, nagyon. Lelkeket – nem keveset – alázott meg, holott a művészeteknek ezzel ellentétben felemelni kellene az embereket, nem pedig lesújtani. Ami a legszörnyűbb, az pedig az, hogy mindez annak a jegyében történt, hogy a legsikeresebb magyar rockénekes tragikus haláláról megemlékezzenek. Ismerve Mecky nagyvonalúságát, ha hallotta daluknak ezt a verzióját valamelyik felhőn éppen a lábát lógatva, minden bizonnyal egy elnéző mosollyal és egy legyintéssel elintézte a dolgot, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ő saját magával és az Omegával szemben mindig maximalista volt. Ezt a példát kellene követnie a mostani élvonalban szereplő ifjaknak is, és akkor soha nem fordulhatna elő ilyen szégyenteljes produkció.

Borítókép: Gáspár Laci (Fotó: MTI/Gálos Mihály Samu)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!