Legutóbb talán a választások után olvasott tőle egy olyan szöveget, ahol éppen azon siránkozott, hogy amíg ilyen széttöredezett, több pártból álló a baloldali ellenzék, addig gyakorlatilag nincs esélyük legyőzni a kormánypártokat. A következőket írta:
„Mit tegyen az a közel kétmillió magyar ember, aki a változásra voksolt, és ehelyett megkapta az immár örökösnek látszó változatlanságot? […] Esetünkben az ellenfél állva hagyta őket. Hogy kiket? A sokféléket. Mert hiába fogták meg és emelték magasba egymás kezét, más-más gittet rágtak. Ők is és híveik is. […]”
Most éppen a Kultúrtáj című internetes műsorukban mutatta ki a foga fehérjét és rúgott bele egy jókorát Nagy Feróba. De igazán a kiégett humoristából lett baloldali megmondóember a saját frusztrációját vetítette most is ki:
„A Kossuth-díj egy olyan emberi érték volt valaha, amit zenészként először Kodály Zoltán kapott meg, utoljára meg Nagy Feró. Hát a kettő között azért jelentős különbség van. Nem aláértékelem, amit ő csinál, mindig egy másik mérlegre kell pakolni. […] Nem hiszem, hogy Kis Grofóval kellene a Karmelita kolostor teraszán fotózkodnia Orbán Viktornak. Az érték legyen a döntő, és ne az, hogy ki a fontos számomra azért, mert népszerűsít engem. […] A helyezkedésük, az idomulásuk, a műkereszténységük az, ami nagyon zavar”.
Előkerült itt minden ebben a kis idézetben, amit a baloldali liberális oldalon mantraként ismételgetnek: azok kapják az elismerést, aki Orbán Viktorral jóban vannak, Nagy Feró is biztos csak ezért kapott Kossuth-díjat, mert fideszes, műkeresztény, mint állandó kulcskifejezés, na és természetesen a Kis Grófo is milyen ciki. Az utóbbi hetekben számos alkalommal előjött a baloldal felháborító kettős mércéje, egész egyszerűen nem tudják elviselni, ha valaki olyan művésztársuk lesz sikeres és urambocsá államilag is elismert művész, aki történetesen nem ért egyet a liberális elit véleményével. Ilyenkor a féltékenység és az irigység egyszerre ütközik ki rajtuk, ez történt most is Nagy Bandó Andrással.
