Marco Rossi nem kertelt. A magyar válogatott szövetségi kapitánya határozottan jelentette ki, hogy az Európa-bajnokságon csak olyan játékosokra számít, akik a klubjukban rendszeresen pályára lépnek. Mondta ezt éppen akkor, amikor az ősszel a sok sérülés miatt több kompromisszumot is kellett kötnie, amikor kulcsemberek hiányoztak a keretéből. Bár sikerült Bulgária és Montenegró ellen olyan eredményeket elérni, hogy meglegyen a csoport első helye és a kijutás a nyári németországi kontinenstornára, az pontosan látszott, hogy a kapitánynak nem mély a merítési lehetősége, az alapemberek mögött nem minden poszton vár bevetésre hasonló tudású futballista.

Ez a szigorú feltételt egyébként az utóbbi évtizedekben minden egyes szövetségi kapitány megfogalmazta, és ha úgy adódott, mindegyik figyelmen kívül is hagyta. Az akkor 18 esztendős Vass Ádám például úgy lett válogatott 2006-ban, hogy az angol Stoke City felnőttcsapatában egyetlen percet sem játszott, Várhidi Péternél mégis biztos volt a helye. Valamivel később Egervári Sándor idején Juhász Roland helyzete megingott a belga Anderlechtnél, a meccskeretbe is alig került be, de az kérdés sem lehetett, hogy a nemzeti csapat védelmében ott van a helye.
– Persze, ki lehet mondani, hogy csak az jöhet a válogatottba, aki a klubjában sokat játszik, ám mindig akadnak kivételek, és minden eset más és más – mondja Egervári Sándor, aki 2010 nyara és 2013 ősze között irányította a válogatottat. – Az adott játékos képességei és a csapatban betöltött szerepe meghatározó ebből a szempontból.
Ha ezek kivételesek, illetve fontosak, a játékos minőségi csapatnál edzésben van, játékra alkalmas, akkor a korábban már bizonyított értékek miatt akkor is játszhat a válogatottban, ha a klubjában éppen mellőzik.
A szövetségi kapitány nem tudja formába hozni, erre a mérkőzések előtti néhány nap nem ad lehetőséget, ilyenkor nagyon fontos a folyamatos kommunikáció és az, hogy a játékos hajlandó legyen akár különmunkát is elvégezni a válogatottság érdekében.