Tizenhat éve azon merengünk, mit keres még mindig a magyar politikában Gyurcsány Ferenc egykori miniszterelnök. Az a visszataszító ember, aki egy hónappal pártjának választási győzelme után, 2006. május 26-án, a szocialista frakció balatonőszödi ülésén elszavalta hírhedt monológját, amely azóta a politikai trágárság alfája. Az őszödi beszéd az évek során fejezetcímmé ásta le magát a politika dögkútjába, beleégett a kor aljbeszédeinek rekvizitumai közé az egyébként igen erős mezőnyben. (A nagyvilág e produkció által ismerte meg a csöppnyi Balatonőszöd nevét.) A későbbi szemkilövető ember az évek során saját attrakciójának foglyává vált. Még ma is abban a hitben él, hogy epeömlése a politikai retorika csimborasszója. (Szó se róla, az eszmefuttatás a maga mosdatlansága ellenére – esetleg éppen azért! – tényleg korszakos. Lám, most is erről elmélkedünk!) Ha rajta múlna, a szennyes monológ – ő ma is igazságbeszédnek nevezi – alighanem érettségi tétel lenne. Egyébként tényleg voltak benne támadhatatlan igazságok. Például: „Ennyi tehetségünk van, gyerekek.” Vagy ez: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”