Ha pedig a népek még nem elég érettek erre, nem fogják fel, mi az ő legsajátabb érdekük, akkor kényszeríteni kell őket – akár finom, akár keményebb eszközökkel –, hogy felismerjék. A mintákat ehhez a korábbi jakobinus és bolsevik elődök szolgáltatták, a „szabadság zsarnokságának” bevezetésével. S a marxizmus alaptanításának fittyet hányva, mely szerint a lét határozza meg a tudatot, minden erőt, energiát az agyak megdolgozására fordítottak. Addig kell bombázni azokat a médián, a politikán keresztül, amíg kellő belátásra nem jutnak. Ha pedig ez kevésnek bizonyul, akkor még erősebb bombázás kell. Nem csoda, ha emiatt, Trump személyében, az ellenoldal is életre kelt. S itt van a meghasonlottság, a diabolizálás gyökere. Vagyis nem Trump, hanem a baloldal kezdte, már ha ennek fel- és elismerése egyáltalán jelent valami örömet. A jelenlegi elvadult állapotok magyarázata valahol itt lelhető fel.

De térjünk vissza a kiindulóponthoz! 

E gondolatnak hajdanán, az 1930-as évek körül még olyan támogatói voltak, mint Aris­tide Briand francia külügyminiszter vagy a spanyol José Ortega y Gasset. S ennek akkor, a virulens nacionalizmusok korában meg is volt a maga mozzanatnyi létjogosultsága. Nap­jainkra – a virulens globalizáció korára – viszont már idejétmúlttá, más jelentésűvé vált.

Kezdjük az elején! Mi a nemzet? A nemzet Eduard Meyer, az ismert, kiváló ókortörténész szerint 

 Az európai nemzetek ama bámulatos sokfélesége, melyet a történelem kontinensünkön létrehozott, legalább másfél ezer éves fejlődés eredménye; s ilyen páratlan gazdagságban soha, sehol másutt nem alakult ki a földgolyón. A nemzetképződés minden ízében organikus folyamat, szemben áll minden szerződéselmélettel. Születését – ellentétben nagy ellenlábasával, az antik polisszal, urbsszal – nem lehet pontos időponthoz kötni úgy, ahogy az államalapítást vagy akár a polisz létrehozását (ab urbe condita). S a folyamat másik végét nézve: a költők gyakran beszélnek „nemzethalálról”. Nos, szigorúan véve ez az elme túlzása. Lengyelországot például a XVIII. század végén háromszor is felosztották a szomszédos nagyhatalmak. A szuverén lengyel államiság ezzel megszűnt, de a lengyel nemzet ettől nem szűnt meg létezni. Legfeljebb a létmódja változott meg: államnemzetből kultúrnemzet lett.

A nemzet, ellentétben a polisszal, minden ízében dinamikus képződmény. Nem statikus jegyei, sajátosságai vannak (etnikum, nyelv, terület, közös kultúra) – ezek legfeljebb csak működésének feltételét képezik –, hanem 

A nemzet Európában kialakult képződménye két feltételre épül: egyrészt arra, hogy sok legyen belőle – egyetlen nemzet önmagában, történetileg nézve, fogalmi képtelenség –, másrészt arra, hogy létezzen egy nemzeteken túlmutató horizont (kereszténység, humanizmus, klasszikus liberalizmus), amely a nyüzsgő méhrajt, sokszínűséget megfelelő keretek közé képes fogni.

Az EEA koncepciója – a lopakodó centralizációval, a nemzeti hatáskörök fokozatos elvonásával – a nemzetek pluralitásának e csodálatos, történetileg páratlan képződményét akarja felszámolni. 

Végül megkérdem a tisztelt olvasót: tudja, hogy a nemzeti hatáskörelvonás folyamatának legvégén mi maradna a nemzeti mivoltból? Nos hát, a marhapörkölt és a csirkepaprikás, vagyis a tiszta gasztronómia. Merthogy a kulináris világ maradna az egyetlen terület, melyet még az EEA lelkes híve is megtartana; a hasát ugyanis ő is nagyon szereti, s azt nem az űrhajósok globális kosztjával kívánja megtömni. Hosszú távon így lenne Szlovákiából sztrapacskaland, Szerbiából csevapcsicsatartomány, Magyarországból pedig goulash-­plain. 

A szerző filozófiatörténész, a Professzorok Batthyány Körének tagja