Idén május elseje után másodikán is ünnepeltünk. Legalábbis azok, akiknek örömöt jelentett, hogy az e napon összeülő új Országgyűlésben újra a nemzeti oldal állíthat kormányt. Volt már ilyen kétnapos ünnep a kommunizmus utáni Magyarországon – mindjárt az első szabad választás után, 1990-ben is erre a napra esett a parlamenti nyitány. Bármennyire is lenyűgöző ez a mostani elsöprő győzelem, a két cikluskezdet közül mindenképp a korábbi volt az emlékezetesebb, hisz negyven évet kellett várni rá. (Alapos szellőztetésre szorult az Országház plenáris ülésterme, igaz, csakhamar kiderült, ráfért volna egy még alaposabb is.)
Abban az évben már a munka ünnepén sem volt őszinte a szocialisták mosolya. Igaz is, mi okuk lett volna örvendezni? Alaposan leszerepeltek a parlamenti választáson.
(Az akkor még 386 fős házban mindössze harminchárom mandátumot szereztek.) Annál lelkesültebben várta a másnapot az ország, elvégre hivatalosan ekkortól, május másodikától köszöntött ránk a szabadság.
Szerdára esett a kivételes nap, máig előttem a verőfényes reggel. A házak kapui fölött mindenütt nemzeti zászlók lobogtak (vörös már sehol), mintha minden és mindenki a győztese lett volna a nagy napnak. Talán csak én láttam úgy, de lehet, hogy az évek kozmetikázták át bennem, valami különös, tapintható várakozás lepte be a várost. A nyüzsgő aluljáróban a tulipánt árusító asszony mellett, az újságosstandnál csak úgy sorjáztak az emberek a friss lapokért – a Landerer–Heckenast-nyomda kapujánál lehetett hasonló a forgatag negyvennyolcban, azon a nevezetes márciuson. Lüktetés és ezernyi szín mindenütt. Lehet mondani, talpon volt az ország, hatalmas, lelkes csapat, tele reménnyel, eufóriával.