A főigazgató asszony így válaszolt: − Akik személyükben érintettek, azoktól nem várható el, hogy egyfajta távolságból, érzelemmentesen viszonyuljanak az ünnephez. A fiatalabb generáció ezt már meg tudja tenni. 1956 a helyén van, a magyar emberek szíve közepében, hiszen mi akkor nemcsak fellázadtunk a kommunista rendszer ellen, hanem egy szabadságharcot, egy háborút kezdtünk a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével rendelkező Szovjetunió ellen. Tankokkal, nagy hadsereggel jöttek ellenünk, és legyőztek minket, de megértették belőle azt, hogy nem engedhetnek meg maguknak mindent velünk szemben. Ezt ma is mindenkinek tudomásul kell vennie − a magyar emberek számára a szabadság és a szuverenitás becsületbeli ügy. Azzal magunknak tartozunk, nem a külvilágnak.

Schmidt Mária válasza: − Mert becsületbeli ügy volt, mert magyar ember nem tud hosszú ideig szolgaságban élni. A mi természetünkkel, a mi habitusunkkal ez nem összeegyeztethető. Vannak nemzetek, amelyeknek a tűréshatára nagyobb, mint a mienk. Mi, ha robbanunk, akkor azt mondjuk, mindegy, hogy milyen erős az ellenség, nem tűrjük tovább az elnyomást. Azt hiszem, ez az a magatartás, ami minket egy különleges néppé kovácsol össze. 1956 egy ilyen pont, mint ahogy ilyen volt 1848−49 is.

A főigazgató asszony tömören, lélekemelő szavakkal fogalmazta meg a szabadsághoz fűződő viszonyunk lényegét. Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat, hogy akadnak, akik előszeretettel vonnak párhuzamot 1956 és a jelenlegi ukrajnai háború között. Eszünkbe juthat Zelenszkij ukrán elnök egyik − áprilisban elhangzott – kijelentése, miszerint a világon a legbátrabb nép az ukrán. Nem méricskélve a bátorság mértékét, azért emlékeztetnék néhány apróságra.

A hős „pesti srácok” kezdetleges puskákkal, benzines palackokkal, barikádokkal, jó esetben géppisztolyokkal próbálták feltartóztatni az orosz tankokat. Közben a néhány napja működő Szabad Kossuth Rádió hármas segélykiáltást küldött az éterbe a nyugati hatalmakhoz: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” A dunapentelei Szabadság Rádió utolsó segélykérő üzenete pedig így hangzott: „Ma reggel 2.30-kor az orosz csapatok általános támadást indítottak a magyar nép ellen. Kérjük az Egyesült Nemzeteket: Segítsetek! Ejtőernyősöket kérünk! A világ lelkiismeretes és tisztességes népeihez fellebbezünk. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Nos, sem Nyugat-Európa, sem az Amerikai Egyesült Államok, sem az ENSZ nem sietett a segítségünkre. Tétlenül nézték a magyar szabadságharc vérbefojtását. Nem érkeztek Magyarországra fegyverszállítmányok, nem ömlöttek hozzánk dollármilliárdok, és nem fogott össze a fél világ az érdekünkben. Pedig a Nyugat már akkor is a szabadság, az emberi jogok, a demokrácia élharcosa volt. Legalábbis az elvek szintjén.

Részlet Pongrátz Gergely, az emigrációba kényszerült főparancsnok Corvin köz − 1956 című könyvéből (Chicago, 1982), a november 10-én lezajlott eseményekről:

„A Corvin köziek a Práter utca egyik pincéjében húzódtak meg, várva a tűz végét. Mindenkinél két géppisztoly volt és 10-15 tár. Kézigránátokkal is jól fel voltak szerelve. […] Az oroszok páncélosokkal, páncélautókkal és gyalogsággal támadtak, de úgy látszik, nem számítottak ellenállásra, mert a gyalogság a járművekkel együtt jött. A szabadságharcosok a romok tetején várták őket és egy jó órás kemény harc után a Corvin köz elesett. A bajtársak közül talán hatan maradtak életben. Parancsnokuk is elesett. Olyan sok volt az orosz halott, hogy a hullák a Corvin környékét szőnyegként terítették be. Amíg a felkelők a pincében voltak, mind azt ismételték, hogy: »Meghalunk, de előbb megfizetünk érte.« A Corvin elesett, ők sajnos meghaltak, de az oroszok valóban nagy árat fizettek.”

A szerző író, újságíró

Borítókép: 1956, Corvin köz (Fotó: Fortepan/ETH Zürich)