De ettől még a puzzle rendületlenül készül.
A hatalmát, befolyását, érdekérvényesítő képességét és leginkább józan eszét és józan ítélőképességét vesztett Európa pedig pontosan és tökéletesen úgy viselkedik, mint Karinthy Frigyes Kacsapecsenyéjének főhőse, a kacsa.
Akit éppen levágnak, s az ő szemszögéből látjuk a világot – levágás előtt és a levágás pillanatában.
Kukkantsunk csak bele ebbe a remeklésbe:
„Kacsapecsenye
I.
Így történt, láttam. […]
Reggel volt, a mindig megújuló, örökkévaló, végtelen Élet és Lét reggele – vér és vágy az erekben, a begyekben pedig jóízű, nyeldeklő készülődés halvány árpaszem, sárga kukorica morzsolására.
Hevenyében beosztotta magának a legközelebbi teendőket – mihelyt a két Hízottat hátraviszi Szárnyatlan Óriásisten (ezekbe erővel tömik a kukoricát), átbújik a palánkon: előbb az itató, aztán keresgélés az eperfa alatt, sietve, mert Kékfejű megint fürgébb lesz, elkapja előle. Aztán verekedés a libákkal, az utóbbi időben nagyon erőszakosak lettek.
Aztán sütkérezni a forró fényességben, töltött beggyel – utána ki a kapun, le a folyóhoz, át a sáson –, a Végtelenségnek és Örökkévalóságnak talán ez a legszebbik fejezete, a hűs, csobogó nedvesség, amiben olyan könnyű és álomszerű a lebegés, hasonlatos ahhoz, amire még emlékszik, messziről – mikor fönt, fönt lebegett még, a kék határtalanban, Fényes Valóság közelében… Aztán álom, a vér csöndes bugyborékolása ereiben, meleg, édes szárnyai alá dugott csőrrel, egyenletesen pihegve, örökké.
Kibújt a palánk alól, az itatóhoz. Már vagy öten álltak ott: egyforma, gépies mozdulattal, bedugták a csőrüket, kihúzták, föltartották, hogy a víz lemenjen, megint bedugták.
Ő is közéjük állt: bedugta a csőrét, felszívta a vizet, hátracsapta a nyakát, lenyelte, megint bedugta. Mikor színültig megtelt, elégedetten gágogott egyet, és az eperfa felé indult. Ekkor toppant oda Szárnyatlan Óriásisten.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!