A lényeg: az Egyesült Államok elnökének ma gyakorlatilag semmi köze az Egyesült Államok politikájához és „politikacsinálásához”, ugyanis az Egyesült Államok elnöke ma sem a súgógépen elé rakott szöveget, sem a kezébe nyomott kis súgócédulákat nem képes felolvasni, nem tud menni, nem tudja felvenni a zakóját, többnyire fogalma sincs arról, hogy hol van, többnyire szunyókál vagy szellent, ha egyiket sem, akkor kislányok haját simogatja és szagolgatja.

Az Egyesült Államok alelnöke pedig elmegy a demilitarizált övezetbe a két Korea határán, és ott közli, hogy Észak-Koreát megbízható és fontos szövetségesnek tartja… Továbbá az Egyesült Államok képviselőházának elnöke, Nancy Pelosi Tajvanra is elutazik a saját elnökének kifejezett kérése ellenére, majd azt nyilatkozza a miértet firtató kérdésre válaszként, miszerint „imádom, hogy a kínaiak engem utálnak a legjobban”. (Ezért tényleg érdemes egy újabb armageddont kockáztatni…)

Szóval nem tudjuk, mert nem is tudhatjuk, ki irányítja az Egyesült Államokat. Ha az afganisztáni kivonulásukat szemléljük és elemezzük, akkor úgy tűnik, hogy az égvilágon senki.

Megjegyzés a nyomásgyakorlás dolgában: „Foglalod a k…rvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!… / Hadat nekünk ők izennek, / Kik egy nyúlra heten mennek.” 

Ajánljuk a nagykövet úr figyelmébe Petőfi Sándorunkat, ő örök, és a nagykövet úr a foglalod igét nyugodtan cserélje ki nyomásgyakorlodra, Petőfi Sándor üzenete így is tökéletesen megállja a helyét.

Mindenesetre annyit leszögezhetünk, jó lenne egyszer pontosan megtudni, ok- és tényadatolva, vajon mik is az Egyesült Államok harmadik világban alkalmazott módszerei, amelyekkel rendszert és rezsimet szoktak buktatni. 

S azt is jó lenne megtudni végre, vajon ma az Egyesült Államokban a tényleges irányítók közül hányan gondolják Boltonnal együtt, hogy „Oroszországnak a Nyugatot kell szolgálnia” – mert ha sokan, akkor Bolton most fényesen igazolta és letagadhatatlanul, egyszer s mindenkorra bebizonyította Putyin összes mondanivalóját a Nyugattal kapcsolatban, vagyis hogy a Nyugat Oroszország, az orosz nemzet, az orosz kultúra, az orosz létforma megsemmisítésére törekszik.

És innen tényleg elég nehéz lesz visszatáncolni. Innen tényleg úgy tűnik, hogy mindenkinek – majdnem mindenkinek – elment az esze. Innen tényleg úgy tűnik, hogy a világ irányítói egy hatalmas asztal körül állva éppen a nagyon sok ezer darabos harmadik világháború című puzzle-t rakják ki, és már csak néhány darabot kell a helyére illeszteni, hogy kész legyen. 

S ha kész, minden kész… Bizony: „ügyes” kezek „helyére tették” az Északi Áramlatot a tenger alatt, a Kercsi-szoros hídját, már olvashattuk, hogy valakik fel akarták robbantani a Törökországon keresztül futó vezetéket is (az lenne az egyik legutolsó darab, ami még nincs a „helyén”) – és lassan megérkezünk, lassan összeáll a kép.

Szaúd-Arábia elég látványosan intett be Amerikának az OPEC-kel együtt kőolaj-kitermelés dolgában, majd a szaúdiak még azt is megengedték maguknak, hogy nyilvánosságra hozzák, miért ment hozzájuk pontosan Biden, mit olvasott fel nyökögve a céduláiból. 

Azt olvasta fel, hogy „ne csökkentsétek az olajkitermelést, sőt inkább növeljétek, mert novemberben nálunk félidei választások lesznek, és nekem nagyon rosszul jönne egy benzináremelkedés”. Ezt a szaúdiak meghallgatták, majd röhögve közölték, hogy az egész OPEC csökkenti az olajkitermelést.

Kína pedig ma már önálló nagyhatalom, és magasról tesz az Egyesült Államokra. (Ja! És Oroszországot és Kínát sikerült soha nem látott közelségbe hozni egymáshoz ezzel a remekbe szabott amerikai külpolitikával!) India magasról tesz az Egyesült Államokra. A csendes-óceáni államok szintúgy, Pakisztán szintúgy – ez jó kör volt, Joe bácsi…

De ettől még a puzzle rendületlenül készül.

Akit éppen levágnak, s az ő szemszögéből látjuk a világot – levágás előtt és a levágás pillanatában.

Kukkantsunk csak bele ebbe a remeklésbe:

„Kacsapecsenye
I.
Így történt, láttam. […]

Reggel volt, a mindig megújuló, örökkévaló, végtelen Élet és Lét reggele – vér és vágy az erekben, a begyekben pedig jóízű, nyeldeklő készülődés halvány árpaszem, sárga kukorica morzsolására. 

Hevenyében beosztotta magának a legközelebbi teendőket – mihelyt a két Hízottat hátraviszi Szárnyatlan Óriásisten (ezekbe erővel tömik a kukoricát), átbújik a palánkon: előbb az itató, aztán keresgélés az eperfa alatt, sietve, mert Kékfejű megint fürgébb lesz, elkapja előle. Aztán verekedés a libákkal, az utóbbi időben nagyon erőszakosak lettek. 

Aztán sütkérezni a forró fényességben, töltött beggyel – utána ki a kapun, le a folyóhoz, át a sáson –, a Végtelenségnek és Örökkévalóságnak talán ez a legszebbik fejezete, a hűs, csobogó nedvesség, amiben olyan könnyű és álomszerű a lebegés, hasonlatos ahhoz, amire még emlékszik, messziről – mikor fönt, fönt lebegett még, a kék határtalanban, Fényes Valóság közelében… Aztán álom, a vér csöndes bugyborékolása erei­ben, meleg, édes szárnyai alá dugott csőrrel, egyenletesen pihegve, örökké.

Kibújt a palánk alól, az itatóhoz. Már vagy öten álltak ott: egyforma, gépies mozdulattal, bedugták a csőrüket, kihúzták, föltartották, hogy a víz lemenjen, megint bedugták. 

Ő is közéjük állt: bedugta a csőrét, felszívta a vizet, hátracsapta a nyakát, lenyelte, megint bedugta. Mikor színültig megtelt, elégedetten gágogott egyet, és az eperfa felé indult. Ekkor toppant oda Szárnyatlan Óriásisten.

Most sietve jött bőrlábon, ugrált közöttük. Tudta, hogy ilyenkor el kell ugrani előle, valamivel gyorsabban szedni a lábát, szárnyait szétterpeszteni – aztán, pár lépés után meg lehet állni megint. Legtöbbször kukoricát dob ilyenkor – legrosszabb esetben hamar eltűnik, vissza lehet jönni a vályúhoz. […]
Ejnye, ez unalmas és bosszantó. Óriásisten hátraszorítja mind a két szárnyát, és már megint tapogatja. Most a begyét meg a nyakát. Jó lenne, ha már letenné, már fáj is a hónalja. Erőlködik, hogy megértesse vele, hogy ez nem jó, hogy talán a macskával téveszti össze, az szereti az ilyet. 

De ezúttal tovább tart a dolog… Óriásisten most a nyakát is hátraszorítja, egészen hátra, vissza a hátára. Most mozdulni se tud, nem is látja Óriásistent, csak egy darab eget. Legjobb, ha türelmesen vár. 

Az ám… de Óriásisten nem hagyja békén… valamit motoszkál a nyakán, tépdesi a tollat, úgy látszik… ejnye, ez már egészen kellemetlenül csiklandós, csak már letenné… de nem, szorosan tartja, nagyon szorosan, már fáj a visszahajtott nyaka… és a másik kezével, ami szabadon van, hadonász… és valami csillogó, villogó hosszú van ebben a másik kezében…

Ez nagyon furcsa… ez nagyon kényelmetlen… és nagyon rossz… ejnye… hát ez mi… valami tévedés… hisz ez a villogó valami… hisz ez nem ide való, a nyakára… ki kellene nyitni a csőrét, gyorsan, gyorsan, visszahajtani a nyakát… megértetni azzal az ostoba Óriásistennel, hogy ez nem oda való… gyorsan… de nem bírja…

No és… no és ez… ez meg mi… valami nyisszan… hát persze, tudta ő, hogy az nem oda való… hogy ebből rossz lesz…
A nyaka… kinyílt a nyaka… ez nem lehet… ez nincs rendjén… ez tévedés… a csőre helyett… ez nem történhetik… most egy rettenetes, iszonyú lehetetlenség történt… és valami folyik… kapkodva, lüktetve… talán a víz, nem? amit föllefetyelt… és igen… és Óriás… isten… szét… tartja… a nya… a nyakát…

És folyik… és lüktet… és bugyog… tovább… de milyen… furcsa ez… ez nem igaz… és most… Óriás… isten… végre… eleresztette… és már lent van… a földön… most… most… el kell… gyorsan… szaladni…

És mi ez… ez a piros… ez a sok piros… ez a sok piros és nem lehet… szaladni… pedig Óriásisten… már eleresztette… És mi ez… nini… Kékfejű… itt kotorász mellette… valamit… hé, Kékfejű…
II.
Ebédre kacsapecsenye volt.”

Készül a kacsapecsenye. Jó lenne tudni, ki fogja megenni…

Borítókép: John Bolton (Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo)