A történelmi Magyarország nyugati szélét, a mai Burgenlandot ugyanúgy elvette tőlünk a trianoni gyalázat, ahogyan Kolozsvárt, Kassát vagy éppen Pozsonyt. A világháborúban szintén vesztes Ausztria etnikai érvekkel igyekezett alátámasztani követelését, de a békekonferencia tagjainak az anschlusstól való félelme is nekik kedvezett – ez igencsak valós aggálynak tűnt, hiszen a kisállammá lefokozott ország szemmel látható életképtelensége arra ösztönözte lakóit, hogy előbb-utóbb a nagynémet egységben reméljék gondjaik orvoslását. A hangulat csillapítása érdekében az antant az ő javukra döntött: a saint-germaini, majd a trianoni békediktátumban – akkor még Sopronnal együtt – Ausztriának ítélte Burgenlandot.

Ütőképes magyar hadsereg ekkor már – vagy még – nem volt. (A köztársasági elnökké lett, mindenre alkalmatlan vörös gróf, Károlyi Mihály a háború végén valósággal kicsavarta a fegyvert a frontról hazatérő bakák kezéből. Hadügyminisztere, a züllött Linder Béla az Országház lépcsőjén üvöltötte: soha többé nem akar katonát látni! A hazaáruló duett meg sem kísérelte megvédeni a Szent István-i határokat. Tette ezt éppen akkor, amikor a történelmi Magyarország csonkolására készült a győztes antant. Az írott szó akkor már semmit sem ért. Hiába „garantálta” az antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, a román és a csehszlovák csapatok fütyültek rá, nyomultak Magyarország belseje felé. 1919-et írtuk. Károlyi került minden konfliktust. Sőt, az Erdélybe benyomuló románoknak még készségesen vagonokat is biztosított.) Szerencsénkre a trianoni diktátum aláírásának idején a nyugati terület – szemben több megszállt országrésszel – Horthy Miklós frissiben összeállt Nemzeti Hadseregének ellenőrzése alatt állt. Így aztán elodázhattuk a kiürítést, ami lehetőséget biztosított a háború végén szerveződött Rongyos Gárda akciójához.

És ez tette lehetővé a soproni csodát. 

A Prónay Pál és Héjjas Iván vezetésével létrejött Rongyos Gárdát elkeseredett, kemény emberek alkották – háborúból, fogságból hazatért katonák, elszánt civilek, parasztemberek, diákok százai, ezrei álltak össze megvédeni az ősi hazát.

1921 nyarán, amikor a Horthy-hadsereg elvonult a térségből, Prónayék egész egyszerűen megtagadták Sopron és környéke átadását. Sőt visszaverték az ellenük küldött osztrák csendőröket.

Ez a másfél hónapig tartó elszánt felkelés kényszerítette ki az 1921 decemberére kiírt háromnapos népszavazást, amelyen a voksolók – kilencvenszázalékos részvétellel – a maradásra szavaztak. Sopron és a környező nyolc falu (Fertőrákos, Ágfalva, Sopronbánfalva, Harka, Balf, Fertőboz, Kópháza és Nagycenk) lakossága Magyarország fennhatóságát választotta Ausztriáéval szemben.

Szebb nem is lehetett volna az az advent.

Óh, ha akadtak volna másutt is ilyen szent „rongyosok” a megalázott hazában!

Vagy ha a dölyfös győztesek csak rábólintanak gróf Apponyi Albert kérésére: népszavazás döntsön arról, hol húzódjon az országhatár…

Vagy ha az elmebeteg Károlyi gróf nem ereszti szélnek a háborúból hazatért katonákat, és nem szabadítja ránk Gyurcsányék elődeit, Kun Béláékat…

Ha már akkor akad egy, a nyegle Nyugatnak nemet mondani merő, sarkára álló magyar államférfi…

A Rongyos Gárda cselekedeteit az átkosban agyonhallgatták, vagy ha mégis szóba került, besározták. Vezetőik neve mögé mindig hozzátették: „Horthy fehérterroristái”. Azt sosem említették, hogy ők voltak a tanácskommün rémtetteire válaszoló magyarok. Fehérterroristák? Dehogy! Radikális hazafiak, akik a százakat fölakasztó, vérgőzös Szamuely Tibor Lenin-fiúinak elszámoltatását nem hagyták másra.

A hetvenegy éves Prónay Pál és megmaradt „rongyosai” 1945 telén a budai Várból kitörő honvédek között is ott voltak. Ott estek el valahol a Széna téren.

Tőlük tudhatjuk: csak magunkra számíthatunk. Gyáva népnek nincs hazája.