Aztán a brazil focista gólt rúgott. Térdre borult. Keresztet vetett. Kitette a zöld gyepre mindazt, ami őt jellemzi, ami őt mozgatta, a milliomos, európai sztárklubban játszó húszéves brazil fiú hirtelen visszavedlett egy picike pillanatra kissráccá. Aki nyolcévesen rohant vasárnap reggel a misére, mert korán kell odaérni, hogy felöltözzünk, s felöltöztessük az atyát is, bekészítsük a bort a megfelelő helyre, az evangélium pedig ott nyíljon ki, ahol ki kell nyílnia. A brazil focista a mise után levette a ministránsruhát, s rohant haza, az ebédhez segíteni, majd ki a pályára, a szent, zöld gyepre, amely kicsit oltár mindenkinek, aki érti ezt.
Nem könnyű ezt elmagyarázni. Nem is kötelező érteni. De igenis szükség van arra az isteni segítségre, a XXI. század húsdarálójában is, amely a fűszálakból kerül a kezekre, s onnan a kereszt jelén át a focista szívébe. A katari foci-vb idején pedig láthattuk azokat, akik politikai üzenetet fogalmaztak meg a pályán, s azokat, akik ebben a nagyon intim pillanatban inkább magukban maradtak volna.
Ketten, Jézussal. De az ezerfejű tömeg látni akarja ezeket a pillanatokat. Van, aki ezt közösségi élményként éli meg, mások észre se veszik. A focista pedig maga tudja, mit él át ebben a pillanatban. De ez semmiképp se politika. Ne is vegyük annak. A zöld gyepen az ember egyedül van, s maga tudja, ki az, aki segíti. A kamerák ugyan veszik, de mi, nézők semmit se tudunk arról, mi zajlik le valójában a kicsi ministránsban, aki most mezben fut ki a pályára.
Aztán gólt rúg, zúg a tömeg, ezer meg ezer üzenet érkezik hozzá a virtuális, valójában nem is létező világból, de sose tudja senkinek elmagyarázni, hogy az az első pillanat, ahogy letérdelt a gyepre, az ugyanaz volt, ahogy az oltár elé tette a szívét.
Ez pedig nagyon nem illik a kor mindent eladó és mindent megvásárló stílusához.
