Nem mintha bármi szokatlan lenne a viselkedésükben, dehogy. Az ilyesmi náluk a normál ügymenet része. Mint türelmes tanár a kétszer kettőbe belezavarodó hülyegyereket, úgy tanulmányozza átlag magyar a balliberó politikusokat és médiamunkásokat, amint izzadva keringenek a vármegyék körül, s keresik a fogást. Ám nem lelik.

Holott nincs itt semmi látnivaló. 

 Amiben lehetséges és érdemes, ott vissza kell térni a kommunista dúlás előtti állapothoz. A legfontosabb a sztálini alkotmány kukába hajítása volt – valójában ezzel fejeződött be a rendszerváltás. Más léptékben, de szintén jelentős, hogy a Kossuth tér visszanyerte Rákosiék előtti arculatát, vagy a budai Vár épp most kapja vissza eredeti, káprázatos formáját, amit a szocialista realizmus megcsúfolt.
A vármegyék visszatérése is ebbe a sorba illeszkedik. Ám ez kevésbé gyakorlati, inkább szimbolikus lépés. Miként a kormányhivatali vezetők főispánná való visszakeresztelése. A szavak, elnevezések is lehetnek szimbólumok, szimbolikus erejűek. Kétségtelen: a főispán visszatérte miatt nem lesz olcsóbb a kenyér, ahogyan azt néhány paprikavörös fejű kommentelő írja. A vármegye elnevezéssel közjogilag még nem tér vissza a hatvanhárom-hatvannégy vármegyénk. Ám életünk kereteit szimbólumok alkotják, s ragaszkodunk azokhoz, amelyeket eleink hagyományoztak ránk. S nem szeretjük azokat, amelyeket elnyomó hatalmak, bábkormányok kényszerítenek ránk – ez utóbbiaktól előbb-utóbb megszabadulunk. Még akkor is, ha túlzottan nagy kárt nem okoznak, mint például a megyék.

 Csak nekik nem ilyen, a közös történelmünkre épülő, nemzeti összetartozásunkat erősítő szimbólumokra van szükségük, hanem olcsó, ideiglenes importszimbólumokra. Amiket az éppen regnáló Birodalom megkövetel. Ahogyan 1949-ben Apró és Donáth nagyapóék elvitethettek az ÁVH-val, ha nem tűztél szovjet zászlót a házadra már­cius 15-én, és lelőhettek, ha bántottad a vörös csillagukat – úgy most Apró és Donáth nagyapóék unokái szivárványos meg uniós zászlókkal támadnak, azt lobogtatják az arcodba. Tudniillik a szimbólumok nekik is nagyon fontosak. A lényeg azonban számukra ugyanaz volt 1949-ben és ma is: idegen uralmat szolgálni, s idegen szimbólumok mögül támadni azt, ami magyar.

Így lett számukra a turul és az Árpád-házi sávos zászló is „fasiszta” meg „náci” jelkép. Ahogyan bármely más szimbólumunkról, történelmi sikerünkről, ősi hagyományunkról, ünnepünkről is pillanatok alatt kimutatják, hogy mucsai, szemétre való. Ott tartanak, hogy nekik már a magyar zászló is ciki. Apró nagyapóék a szovjet zászló mellett még a magyart is lengették, legalább próbáltak úgy tenni, mintha hazafiak lennének, mintha közük lenne ehhez az általuk letiport hazához. Unokáik már meg sem próbálnak. Ők már nemigen tudnak mit kezdeni a piros-fehér-zölddel, ezért hát gyűléseikre, tüntetéseikre, hídfoglalásaikra, székházostromlásaikra már nem is viszik magukkal. Nekik a Birodalom jelképei kellenek: szivárványos zászló, térdeplés, magasba tartott ököl, ukrán zászlós profilkép. Olykor egy-egy saját fejlesztés: freeszfe-kitűző, „I stand with CEU”-masni, 17 ezres noÁr-pulcsi. Nekik a vármegye ciki, a transznemű és az LMBTQ viszont menő.
Mutasd a szimbólumaidat, megmondom, ki vagy!

Borítókép: A Budapest Pride résztvevői vonulnak a Vámház körúton (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)