Aki megéli a háborút, az megtanul együtt élni a gyilkos szörnyeteggel. Szarajevó lakói éveken keresztül úgy éltek, hogy a városközpont toronyházaiban orvlövészek működtek, pontosan tudták, hogy az úton való átkelés életveszélyes. Mégis átmentek, mert egy idő után megunták, hogy az ötperces út egy óráig tart. Az ENSZ békefenntartói páncélozott csapatszállítót állítottak a zebrához, s ott várakoztak azok, akik át akartak menni, esetleg a villamos takarásában lehetett biztonságosan közlekedni. Az elején még furcsa volt. Aztán megszokta mindenki, hogy itt így kell élni.

A gázai kisfiúk úgy fociznak, hogy az utcasarkon túl már veszélyes, ott golyók és repeszek is röpködnek, de a saroktól errefelé teljesen biztonságos, így nem kell félni a robbanásoktól. Teljes népek élnek permanens háborúban, és életük részévé vált, hogy időnként lecsapják az áramot néhány hétre, tankok lepik el a várost, nincs víz és nincs kenyér. Ezek a népek automatikus reakcióként katonássá válnak. Izraelnek a jóm kippuri háborúban a legnagyobb ünnepből felocsúdva kellett azonnal elindítani a hadigépezetet. A háborús készülődésben az egész lakosság részt vett, azzal, amivel tudott, segített. Észak-Írországban pedig éppen a kormányzattal szemben, a brit puskák árnyékában alakítottak ki egy háborús társadalmat a katolikusok, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg informálisan irányított, az emberek többsége tudta, mi a feladata, és hajlandó is volt részt venni a polgári engedetlenségben.

De a háború után kitörő béke veszélyes időszak. A fiatalok hazatérnek a csatatérről, s abban reménykedik mindenki, hogy újra felveszik az élet fonalát ott, ahol azt a háború elszakította. Csakhogy a srácok, félig gyerekemberek már túl vannak néhány gyilkosságon, kilőtték mellőlük a barátaikat, éheztek és rettegtek a fegyverropogás közepette, és most mindenki azt várja el tőlük, hogy beüljenek az iskolapadba, udvaroljanak egy szép lánynak és adják át a helyüket a villamoson. Ez pedig nem egyszerű. Gyorsan eljár a háború után a keze mindenkinek, és a társadalom jogérzete is megváltozik. Kevesebbet ér az emberélet, hiszen mindenki látott halottakat, s ehhez képest egy rablás, egy besurranó tolvajlás, egy kocsmai verekedés szinte nem is tűnik bűncselekménynek. 

Az pedig nem jelenti soha a háború igazi végét, amikor aláírják a békemegállapodást. Ezzel egy időben ugyanis a lakosság a kezébe jutott fegyvereket elássa a kert hátsó részében, a fészer alatt, az erdőben, felhalmozza megfelelő, félreeső raktárakban, bemélyeszti a ruhásszekrény aljába, mert sose lehet tudni, hogy az a rohadt szomszéd mit tervez. Korábban se hitt abban senki, hogy háború lesz, és tessék, mégis lövöldözött mindenki. A káosz pedig gyanakvóvá teszi az embert, és ha már fegyverhez jutott, nem szívesen adja ki a kezéből. Nem hisz a rendőrnek, a kormánynak, a nemzetközi közösségnek. A háború által megrágott és kiköpött társadalom sose lesz már olyan, mint előtte volt, jó esetben és évtizedekre van szükség, hogy ne őrült feszültség uralkodjon az utcákon.

A háború túl hosszú és túl véres volt, a bizalmi válságot nem bírták az emberek, így elköltöztek, mert nem akarták a gyerekeiket a háborúban felnevelni. A kivérzett és megszaggatott ország így elveszíti népességének egy részét, sokan soha nem térnek vissza. A felnövekvő kisgyerekekből így lesznek szerb-horvát-bosnyák „származású” franciák-németek-britek, akik akadozó nyelvvel próbálnak beszélgetni ritkán látott nagyszüleikkel, akik soha nem távoztak, mert nem volt rá pénzük, esetleg úgy döntöttek, bírni fogják a zivatart, őket senki se fogja menekülésre kényszeríteni.

A háború következményei ölik meg az országot, hosszú távon, szisztematikus munkával, ahogy a méreg átjárja az egészséges testet. Európában nincs olyan ország, amelyet ne sújtott volna a háború, s aligha van olyan család, amelynek nincs hősi halott rokona. De ez régi történelem, nemzedéknyi szakadék van a mai kor és a második világháború között. Talán épp ezért van olyan kevés józan politikus, aki ragaszkodik az európai békéhez.

Borítókép: illusztráció (Forrás:Europress/AFP/Mike Persson)