Abban mindenki egyetért, hogy a háború alapvetően egy borzasztó dolog, minden érintett számára katasztrofális hatással jár, elpusztítja az embert, az épületeket, a mindennapi élet apróbb-nagyobb feltételeit és velejáróit. Aztán mikor eljön a béke, a háborúnak akkor sincs vége.
Épp ez a legfájdalmasabb a háborúban, hogy igazából sosincs vége. Megfertőzi a lelkeket, és örökre ott marad. A hivatalos vezetők ugyan aláírhatják a békeszerződést, de az csak egy papír, amely ezernyi kisebb-nagyobb cikkelyben részletezi, miként fognak a hatalmak eljárni a jövőben. Az emberek, akik végigszenvedték a gyilkos forgatagot, ugyanakkor végiggyalogolnak a kiégett házak között, hogy a boltban kapjanak egy kiló kenyeret, ha még akad. Az élet sose lesz olyan, mint korábban volt, s azt se lehet kizárni, hogy az egykori ellenségek a politika következtében kénytelenek egy házba költözni.
Láttunk ilyet eleget, a hirtelen és brutálisan széteső Jugoszláviában egyazon nyelvet beszélő egykori osztálytársak lőtték egymást, a vérontás végeztével a szerbek veszítettek, Szarajevó pedig ma a temetők városa.
De túl kicsi a lakosság ahhoz, hogy örökre elkerüljék egymást az egykori harcosok. Kambodzsa átélt egy hihetetlen kegyetlen kommunista népirtást, a múltat végleg eltörölni akaró vörös khmerek dúlását követően egységkormány alakult, többek között a vörös khmerek részvételével. A valamikori mészárosok így büntetlenül visszatértek az otthonaikba, s mivel alapvetően gyerekekről volt szó, nagy részük még ma is él, egy utcában áldozatainak rokonaival.
Észak-Írországban három évtizeden keresztül dörögtek a fegyverek két keresztény közösség és a hadsereg között, a harcoló felek mindenféle szempontból ugyanolyanok, ugyanazt az akcentust használják, csak a templom más. Az egész terület 14 ezer négyzetkilométer, ez nagyjából Baranya, Somogy és Tolna vármegye összesített területével egyenlő. Észak-Írország lakossága jelenleg 1,9 millió fő, Belfastban kevesebb mint 400 ezer ember él, a másik nagyváros és tűzfészek a katolikus többségű Derry (Londonderry) a maga 86 ezres lakosságával. Majd eljött a nagypénteki megállapodás, és azok az emberek ültek le aláírni a kiegyezést, akik egykor konkrétan egymás autója alá bombát tettek vagy merényletet követtek el ellenük. Mindenki ismer mindenkit, mindenki gyűlöl mindenkit, a háború pedig katonát csinált a lakosságból.
A kisgyerekektől a nyugdíjasokig mindenki katona, ha sokáig tart a vérontás. Egy-két hét inkább az ijedtségről szól, meg a hitetlenkedésről, hogy minket is elért a háború, pedig ez olyan szép és békés föld volt mindig. Majd elmennek azok, akik megtehetik, akik gazdagok, akik nagyon félnek. Egy idő után viszont kiderül, hogy a félelem az, ami megöl, és a dac felülemelkedik, az élni akarás megkeményíti az embereket. A nyugatiak többsége Ukrajnát veszélyesnek tartja, hiszen háború van.
Az ukránok többsége Kárpátalját a béke szigetének érzi, ahol egyetlen harci cselekedet se történt. Szíria háborús övezet, veszélyes. Latakijában, az ország nyugati részén az egész időszak alatt tele voltak a strandok. Izrael hagyományosan robbanásveszélyes ország, Eilatban, a déli, tengerparti városban egyetlen merénylet történt történelme során. A jeruzsálemiek másként élnek, mint az eilatiak. A damaszkusziak máshogy, mint a latakijaiak. Az ungváriak másként, mint a herszoniak.
Aki megéli a háborút, az megtanul együtt élni a gyilkos szörnyeteggel. Szarajevó lakói éveken keresztül úgy éltek, hogy a városközpont toronyházaiban orvlövészek működtek, pontosan tudták, hogy az úton való átkelés életveszélyes. Mégis átmentek, mert egy idő után megunták, hogy az ötperces út egy óráig tart. Az ENSZ békefenntartói páncélozott csapatszállítót állítottak a zebrához, s ott várakoztak azok, akik át akartak menni, esetleg a villamos takarásában lehetett biztonságosan közlekedni. Az elején még furcsa volt. Aztán megszokta mindenki, hogy itt így kell élni.
A gázai kisfiúk úgy fociznak, hogy az utcasarkon túl már veszélyes, ott golyók és repeszek is röpködnek, de a saroktól errefelé teljesen biztonságos, így nem kell félni a robbanásoktól. Teljes népek élnek permanens háborúban, és életük részévé vált, hogy időnként lecsapják az áramot néhány hétre, tankok lepik el a várost, nincs víz és nincs kenyér. Ezek a népek automatikus reakcióként katonássá válnak. Izraelnek a jóm kippuri háborúban a legnagyobb ünnepből felocsúdva kellett azonnal elindítani a hadigépezetet. A háborús készülődésben az egész lakosság részt vett, azzal, amivel tudott, segített. Észak-Írországban pedig éppen a kormányzattal szemben, a brit puskák árnyékában alakítottak ki egy háborús társadalmat a katolikusok, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg informálisan irányított, az emberek többsége tudta, mi a feladata, és hajlandó is volt részt venni a polgári engedetlenségben.
De a háború után kitörő béke veszélyes időszak. A fiatalok hazatérnek a csatatérről, s abban reménykedik mindenki, hogy újra felveszik az élet fonalát ott, ahol azt a háború elszakította. Csakhogy a srácok, félig gyerekemberek már túl vannak néhány gyilkosságon, kilőtték mellőlük a barátaikat, éheztek és rettegtek a fegyverropogás közepette, és most mindenki azt várja el tőlük, hogy beüljenek az iskolapadba, udvaroljanak egy szép lánynak és adják át a helyüket a villamoson. Ez pedig nem egyszerű. Gyorsan eljár a háború után a keze mindenkinek, és a társadalom jogérzete is megváltozik. Kevesebbet ér az emberélet, hiszen mindenki látott halottakat, s ehhez képest egy rablás, egy besurranó tolvajlás, egy kocsmai verekedés szinte nem is tűnik bűncselekménynek.
Az pedig nem jelenti soha a háború igazi végét, amikor aláírják a békemegállapodást. Ezzel egy időben ugyanis a lakosság a kezébe jutott fegyvereket elássa a kert hátsó részében, a fészer alatt, az erdőben, felhalmozza megfelelő, félreeső raktárakban, bemélyeszti a ruhásszekrény aljába, mert sose lehet tudni, hogy az a rohadt szomszéd mit tervez. Korábban se hitt abban senki, hogy háború lesz, és tessék, mégis lövöldözött mindenki. A káosz pedig gyanakvóvá teszi az embert, és ha már fegyverhez jutott, nem szívesen adja ki a kezéből. Nem hisz a rendőrnek, a kormánynak, a nemzetközi közösségnek. A háború által megrágott és kiköpött társadalom sose lesz már olyan, mint előtte volt, jó esetben és évtizedekre van szükség, hogy ne őrült feszültség uralkodjon az utcákon.
Rossz esetben pedig soha nem tér vissza az élet. A boszniai Szerb Köztársaság falvai máig nem tértek magukhoz, a házak állnak, az utcák viszont némák, ugyanis a házak tulajdonosai Európa más országaiban élnek és dolgoznak.
A háború túl hosszú és túl véres volt, a bizalmi válságot nem bírták az emberek, így elköltöztek, mert nem akarták a gyerekeiket a háborúban felnevelni. A kivérzett és megszaggatott ország így elveszíti népességének egy részét, sokan soha nem térnek vissza. A felnövekvő kisgyerekekből így lesznek szerb-horvát-bosnyák „származású” franciák-németek-britek, akik akadozó nyelvvel próbálnak beszélgetni ritkán látott nagyszüleikkel, akik soha nem távoztak, mert nem volt rá pénzük, esetleg úgy döntöttek, bírni fogják a zivatart, őket senki se fogja menekülésre kényszeríteni.
A háború következményei ölik meg az országot, hosszú távon, szisztematikus munkával, ahogy a méreg átjárja az egészséges testet. Európában nincs olyan ország, amelyet ne sújtott volna a háború, s aligha van olyan család, amelynek nincs hősi halott rokona. De ez régi történelem, nemzedéknyi szakadék van a mai kor és a második világháború között. Talán épp ezért van olyan kevés józan politikus, aki ragaszkodik az európai békéhez.
