„A legrosszabb dolog az lenne, ha mi, európaiak azt gondolnánk, hogy követni kéne bárkit is, és alkalmazkodnunk kellene az amerikai ritmushoz. […] A mi prioritásunk nem az, hogy alkalmazkodjunk mások menetrendjéhez a világ minden térségében. Vazallusokká válunk, miközben lehetnénk a harmadik pólus, ha marad néhány évünk megalkotni azt. Fel kell ébrednünk!” – mondta Emmanuel Macron, Franciaország elnöke a hétvégén a Politicónak és a Les Échos című lapnak, miután hazatért Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökkel közös kínai útjáról. Azt is mondta: nagy a kockázata annak, hogy Európa olyan válságba keveredik, amely nem a miénk, és amely megakadályozza, hogy kiépítse stratégiai autonómiáját. Ugyan Macron a kínai–tajvani konfliktust értékelte e szavaival, de a múlt héten kifejezetten azért találkoztak Hszi Csin-ping államfővel és más vezetőkkel, hogy felkérjék Kínát: segítsen tető alá hozni az orosz–ukrán tárgyalásokat és a békekötést. A kínai béketerv ismert: mindkét féltől engedményeket vár és kompromisszumra épül.
Macront a tudósítások szerint rocksztárként fogadták Pekingben. Von der Leyen asszony persze utólag igyekezett tompítani az elhangzottakat, és a kínai befolyástól is óva intette Európát, de a kocka már el van vetve: Franciaország, mint az egyetlen uniós atomhatalom, a kijózanodás élére állt. Ami nekünk, békepárti magyaroknak kifejezetten fontos és jó hír!
A Biden-adminisztráció zsoldjában álló európai potentátok és véleményterroristák persze napok óta hörögnek és visítanak. Mindhiába, hiszen egyre kevésbé tudják elhomályosítani a tényt, hogy Európa – és benne Magyarország – legfőbb érdeke az orosz–ukrán fegyverszünet elérése és persze az, hogy az USA és Kína ne essen egymásnak. Sitkei Levente kollégánk Macron szavainak hatását boncolgatva kifejtette: „Magyarország szempontjából teljesen mindegy, hogy a szövetséges vezető pártcsaládjának mi a neve, itt is kizárólag az érdekek diktálnak. Az energetikai területen Magyarország helyzete ismert, Oroszország megkerülhetetlen számunkra. […] Európa egy közösségként igenis erős tud lenni, ha a tagállamok felismerik saját lehetőségeiket.”
Ez a lényeg! A nyilvánvaló érdekeink és Magyarország keserű történelmi tapasztalatai szolgáltattak okot rá, hogy Orbán Viktor kormánya ne dőljön be a washingtoni nyomásnak, ne ugorjon fejest a háborúba. Lám, lassan bebizonyosodik, hogy meglesz a gyümölcse a stratégiai nyugalomnak. Hiába hörögnek a vazallusok, Budapest és a Vatikán hangját talán el lehetett hallgatni, de Párizsét már egyre nehezebb lesz!
Apropó, a vazallusok itthon épp egyre magasabb fokra tekerik a háborús propagandát, belegázolva Magyarország szuverenitásába és megkérdőjelezve az ország döntő részének elkötelezettségét a békepárti politika mellett. Azt a békepárti hitvallást, amelyet a magyar Országgyűlés józan többsége március utolsó napján határozatban is megerősített, kinyilvánítva, hogy a béke nem jelent egyet az orosz agresszió elfogadásával vagy valamiféle struccpolitikával, hanem valós alternatívát kínál a fegyverexport fokozásával és a háborús uszítással szemben.
A washingtoni mélyállam zsoldosai most épp a magyarság talán legtisztább, legfenségesebb teljesítményét, 1956-ot igyekeznek szutykos lábaikkal bepiszkítani, amikor az amerikai nagykövetség százmillióiból hirdetik ország- és internet-szerte, hogy „Ruszkik, haza!”. Plakátjaikra, fizetett hirdetéseikre a hős pesti srácok a Kálvin tér tűzfalára felírt, legendás követelésének fotómásolatát tették ki, megtoldva ezzel: „1956 Magyarország – 2023 Ukrajna”. Nem kell sokat ecsetelni, hogy miért ordítóan hamis hasonlat ez! Például azért, mert Pongrátz Gergely és Wittner Mária a szovjet betolakodók áradatában rengeteg ukrán katonával is találkozhatott a Corvin közben.
Ha már feltétlenül történelmi előképeket akarunk keresni, akkor a gyalázkodó plakátkampány számláját fizető David Pressman nagykövet történelmi előképe mondjuk Ivan Alekszandrovics Szerov szovjet tábornok lehet, akit a KGB elnökeként 1956-ban azért küldtek Budapestre, hogy különféle provokációkkal igyekezzen a forradalom menetét a szovjetek javára fordítani. Szabó Tímeától Donáth Annán át Gyurcsány Ferencig Szerov tábornok szellemi örökösei persze most pirosra tapsikolják a tenyerüket a „Nyugati pályán” nevű amerikai ügynökszervezet „Ruszkik, haza!” kampányát látván. Tőlük nem is várunk mást, de azokat a józanabb honfitársainkat, akik nyitottak a baloldali ellenzék szólamaira, muszáj emlékeztetnünk a kollaboráció következményeire és a vazallusok gyakori végzetére.
2021 augusztusában sokunk retinájába beégtek azok a drámai videófelvételek, amelyek a kabuli repülőtéren készültek, amikor Joe Biden utasítására az utolsó amerikai gépek távoztak Afganisztánból. A repülőket reménytelenül rohamozó, a felszálláskor a futóműbe, szárnyakba kapaszkodó, majd a mélybe alázuhanó szerencsétlenek látványa. A kabuli amerikai adminisztráció emberei voltak ők, talán épp a (dehogy is CIA-s megbízásból) egykor Kabulban tüsténkedő Szabó Tímea tanítványai. Akik közülük túl is élték a kivonulást, mi lett velük?
Húsvétkor söpört végig a magyar médián a hír, hogy az „erényesség terjesztéséért és a bűnbeesés megelőzéséért felelős” tálib minisztérium egy tartományban kitiltotta a nőket a vendéglők kerthelyiségeiből. Ezért érdemes volt „legyőzni” Oszama bin Ladent (már ha létezett ilyen személy…)!
Végigtekinthetünk az amerikai fegyveres demokráciaexport többi „sikerállamán”: a Közel-Kelet jó része romokban, a keresztény templomok felégetve, embermilliók pedig úton Európába. Itt érkezünk el újra Macron szavaihoz, Ukrajnához! Kétség ne férjen hozzá, a jenkik majd megint fütyörészve továbbállnak, nekik Oroszország megleckéztetésével a háború már eddig is nyert játszma. Nekünk, Európának pedig itt marad a „felperzselt föld” (bármennyire is fájnak egyeseknek Orbán Viktor erről szóló szavai), a sok millió ukrán menekült, a rengeteg fájdalom, az újjáépítés bődületes költsége, az Európa gazdaságát újra letaglózó keleti vasfüggöny.
Szeretem a régi könyveket, meglepő, hogy olykor fillérekért lehet hozzájutni száz-százötven éves kincsekhez, történelmünk, szebb napjaink kézzelfogható lenyomataihoz. Köztük van a „Magas Tátra részletes útikalauza” a Turistaság és Alpinizmus kiadásában, 1914-ből. A könyv az akkor jórészt magyar tulajdonú turistaparadicsom látványosságait tárja fel, a felvonóval ellátott ródlipályától a magaslati gyógyhelyek, vízgyógyintézetek, villamos vasutak varázslatos világáig. Tele van hirdetésekkel is: „Nagyszabású háziipar, Késmárk – Kuszmann Bazár, Tátralomnicz – Magyar Leszámítoló Bank, Kassa – Mars lábszárvédő, Reich György olajállomása, Gtetzmacher borovicskafőzdéje” és a többi. A leginkább szívszorító a királyi Kassa–Oderbergi Vasút ajánlata, amely Tátralomnicra, Poprádfelkára és Csorba-tóra kínál közvetlen hálókocsikat és összeköttetést (!) Aradról, Gyulafehérvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Nagykárolyról, Újvidékről, Zágrábból. Vajon a hirdetések feladói, az útikönyv szerkesztői sejtették, hogy még abban az évben felfordul körülöttük a világ? Hogy nem lesz már szükség az alpesi lábszárvédőre, a lomnici vasúti járatoknak pedig fél tucat államhatár állja majd útját?
Amíg a pillanatban élünk, nem is sejtjük, hogy milyen hamar összeomolhat körülöttünk minden! Ezért ne hallgassunk a külföldről uszítókra, az idegen érdekek ügynökeire! Ne váljunk soha vazallussá, várjuk ki türelmesen, míg újra eljön a mi időnk!
