A tiltakozók pedig tűzzel harcolnak tűz ellen, amolyan egycélú terroristákként. A szóban forgó aktivisták láthatóan ideológiailag jól képzett nagyvárosi gerillák, akik a netről sajátították el a városi harcmodor részleteit. Az olaj a bűnös a szemükben, a fekete trutymó, amelyet gyárakban benzinné alakítanak és azzal üzemeltetik a világot. Így aztán legyártottak tízezerszámra pontosan ugyanolyan mezeket, kabátokat, feliratokat, és azokat lobogtatva, valamint saját emberi és polgári jogaik védelmében megtámadják az ügyben teljesen ártatlan eseményeket. Ilyen lehet egy bicikliverseny, egy múzeum vagy egy átlagos autóút, pályaudvar. Az aktivista nagyban gondolkodik, mint ahogy körükben ez szokásos, vagyis önmagát kis eszköznek tekinti a közjó érdekében. Magára vállalja a társadalom megvetését, hogy végül a nagy ügy győzedelmeskedjen. Mivel ő egy senki, nincs vesztenivalója, s úgyse kap igazán súlyos büntetést, legfeljebb pénzt kell fizetnie, de leginkább azonnal elengedik, amint feloldják a ragasztót a kezén. Az aktivisták abban hisznek, hogy sokan vannak, és példájukon fel fog buzdulni a sok-sok elégedetlen, csendes ember, akikben a szívük mélyén forr az indulat. Ez nem is működhet másként, csak küldetéstudattal, feltételezvén, hogy a nagyvárosok forgataga tele van elégedetlenekkel, akik egy adott pillanatban öntudatra ébredve tömegesen állnak a „forradalom” mellé. 

A modell ismert, klasszikus anarchista-kommunista gondolkodás ez, csak míg száz éve a kisember kormos arccal és olajos kézzel ment nyomorúságos bérkaszárnyája felé, korunk elnyomottja gazdag. Neki van arra ideje, hogy a csúcsforgalomban megbénítsa a főpályaudvart, órákon át üljön, dacolva az „agymosott” utca népével. Van modern mobilja, amelyen szervezi az akciót. Mindene van, a vörös ideológiát pedig felcserélte a zölddel, amely ugyanolyan megfoghatatlan, áltudományoskodó, borzasztóan agresszív. Mivel a feltevésük szerint a tömegek velük vannak, akik esetleg nem értenek egyet a harsogó kijelentésekkel, azokat megtévedett vagy megvett embereknek tartják. A demokrácia így válik teljesen értelmetlenné, hiszen egy aktivistát soha nem lehet érvekkel meggyőzni, úgy trenírozzák őket, hogy minden kérdésre legyen egy betanult válaszuk. Ennek van szakirodalma, amolyan posztmodern tudományág, hogyan lehet demokratikus eszközökkel aláásni a demokráciát, bebizonyítani, hogy csakis egy olvasat lehet igaz, minden más vélemény téves.

Ez a mozgalom mindig létezett és létezni is fog. A gond vele nem az, hogy suhancok rohangálnak az utcákon és akadályozzák a mindennapi életet, hanem az, hogy alapvetően nagyon vonzó a többi fiatal számára. Mivel minden kimutatás szerint a fiatal felnőttek a legkevésbé aktívak politikailag, korukból fakadóan pedig idealisták és mindent akarnak azonnal, no és semmiféle tapasztalatuk nincs az élet terén, tökéletes katonáknak számítanak. A liberálisok pedig nem is restek használni ezt az emberanyagot.

Greta Thunberg karakteréről könyveket lehet és kellene is írni, a jelenséget elsöpörte a Covid, de a szőke, törékeny és feltehetően ártatlan, de öntudatos kislány mindig bevethető. Ő az, aki önmagát kikiáltja a jövő emberének, nem vezető, hanem a közösség hangja. Nem ad utasításokat, de vele kell beszélni, hiszen ő képviseli a mögötte álló tömeget. A tömeg pedig talán létezik, talán nem.

Ma már minden célpont, ahová emberek elmennek, minden közösségi esemény potenciális veszély, hiszen a tömegnek kell éreznie, hogy a mozgalmárok élnek és léteznek. Ezt egyszerűen a terror szóval szokás leírni, amely a félelmet jelenti. A terror nem jár mindig vérrel és robbanással. Az állandó fenyegetést jelenti, amelyet ezek a halálkufárok kihasználnak. Gyorsabban, erősebben, magasabbra.

Borítókép forrása: Europress/AFP