Jövő nyáron Párizs fogadja a világ legjobb atlétáit, ugyanis ott rendezik meg az olimpiai játékokat. Erre készül a város és feltételezhetően Franciaország színe-java. De ez már nem az a világ, amelyet mi megismerhettünk. Ma már semmi sem olyan egyértelmű, mint valaha volt, minden esemény támadási felület, s egyetlen helyzetben se mondhatjuk azt, hogy ezt mindenki akarja. A párizsi olimpia is ilyen, sőt ideális példa. Az átlagos magyar hagyományosan rajong minden egyes sportolóért, aki piros-fehér-zöldben szerepel, teljesen mindegy, hogy milyen ember. Mert mi ilyenek vagyunk, magyarok, nekünk az a fontos, hogy honfitársaink nagyobbat ugorjanak, gyorsabban ússzanak, mint más nemzetek fiai és lányai. De mindig vannak olyanok, akik teljesen függetlenül a színektől azt látják, hogy ez egy nagy és bűnös üzlet.
Egy információ szerint az olimpia önkénteseit egy szervezet külön okítja ki, miként lehetne megzavarni a játékok megszervezését. Vagy úgy, hogy a jelentkezők végül nem mennek el a helyszínre segíteni, vagy a segítség helyett megakadályozzák a harmonikus működést.
Láthattunk már ilyet, mikor önjelölt megmentők ugrottak rá a múzeum valamely híres festményére és igyekeztek megrongálni, ezzel hangsúlyozva, milyen fontos lenne az olajipar megregulázása és a fosszilis energiahordozók azonnali blokkolása. Mert a sportüzlet gyilkos, az olimpia pedig presztízsberuházásként kiemelten halálos az ő szemükben. Rengeteg gyanús személy, lényegében értelmetlen tevékenység, gonosz és profitorientált szponzorok, no és mindenki erre figyel egy hónapon át, így aztán ideális célpont az aktivisták számára.
Nem tudjuk, hogy valóban lesz-e ebből szándékosan előidézett botrány, de ne zárjuk ki. Mindig ott van a lehetőség, a franciák pedig híresen szeretnek tiltakozni az utcákon 1789 óta. Nagyon jó volna itt leírni, hogy a tiltakozók mindenben rosszul gondolkodnak, az olimpia pedig tündöklő csoda, de természetesen itt se fekete vagy fehér a helyzet. Az olimpia üzlet, mégpedig óriási pénzgyár. A nem párizsi francia fiatalok többségének esélye sincs bármilyen fővárosi munkahelyre elszegődni, ugyanis képtelenek kifizetni a lakásbérletet a kezdő fizetésből. Ezek az albérletárak most nagyjából megduplázódtak, ugyanis jön a nagy roham, és a párizsiak is lefölöznék a kirakott tejescsuprot.
A sportérték pedig természetesen megmarad, de sokszor csorbul, amikor megjönnek utólag a doppingeredmények, időként gyanúsan politikailag megtámogatva. A nagy cégek kihasználják az emberek lelkesedését és a monstre viadalhoz kötődő hatalmas erkölcsi nívót. Több hamburgert és cukros vizet adnak el, s ha lehetséges, kiviszik a sportpályákra a politikai célokat is, mint az a foci Eb-n megtörtént. Talán az olimpián nem lesz ilyen, ki tudja, majd kiderül.
A tiltakozók pedig tűzzel harcolnak tűz ellen, amolyan egycélú terroristákként. A szóban forgó aktivisták láthatóan ideológiailag jól képzett nagyvárosi gerillák, akik a netről sajátították el a városi harcmodor részleteit. Az olaj a bűnös a szemükben, a fekete trutymó, amelyet gyárakban benzinné alakítanak és azzal üzemeltetik a világot. Így aztán legyártottak tízezerszámra pontosan ugyanolyan mezeket, kabátokat, feliratokat, és azokat lobogtatva, valamint saját emberi és polgári jogaik védelmében megtámadják az ügyben teljesen ártatlan eseményeket. Ilyen lehet egy bicikliverseny, egy múzeum vagy egy átlagos autóút, pályaudvar. Az aktivista nagyban gondolkodik, mint ahogy körükben ez szokásos, vagyis önmagát kis eszköznek tekinti a közjó érdekében. Magára vállalja a társadalom megvetését, hogy végül a nagy ügy győzedelmeskedjen. Mivel ő egy senki, nincs vesztenivalója, s úgyse kap igazán súlyos büntetést, legfeljebb pénzt kell fizetnie, de leginkább azonnal elengedik, amint feloldják a ragasztót a kezén. Az aktivisták abban hisznek, hogy sokan vannak, és példájukon fel fog buzdulni a sok-sok elégedetlen, csendes ember, akikben a szívük mélyén forr az indulat. Ez nem is működhet másként, csak küldetéstudattal, feltételezvén, hogy a nagyvárosok forgataga tele van elégedetlenekkel, akik egy adott pillanatban öntudatra ébredve tömegesen állnak a „forradalom” mellé.
A modell ismert, klasszikus anarchista-kommunista gondolkodás ez, csak míg száz éve a kisember kormos arccal és olajos kézzel ment nyomorúságos bérkaszárnyája felé, korunk elnyomottja gazdag. Neki van arra ideje, hogy a csúcsforgalomban megbénítsa a főpályaudvart, órákon át üljön, dacolva az „agymosott” utca népével. Van modern mobilja, amelyen szervezi az akciót. Mindene van, a vörös ideológiát pedig felcserélte a zölddel, amely ugyanolyan megfoghatatlan, áltudományoskodó, borzasztóan agresszív. Mivel a feltevésük szerint a tömegek velük vannak, akik esetleg nem értenek egyet a harsogó kijelentésekkel, azokat megtévedett vagy megvett embereknek tartják. A demokrácia így válik teljesen értelmetlenné, hiszen egy aktivistát soha nem lehet érvekkel meggyőzni, úgy trenírozzák őket, hogy minden kérdésre legyen egy betanult válaszuk. Ennek van szakirodalma, amolyan posztmodern tudományág, hogyan lehet demokratikus eszközökkel aláásni a demokráciát, bebizonyítani, hogy csakis egy olvasat lehet igaz, minden más vélemény téves.
Ez a mozgalom mindig létezett és létezni is fog. A gond vele nem az, hogy suhancok rohangálnak az utcákon és akadályozzák a mindennapi életet, hanem az, hogy alapvetően nagyon vonzó a többi fiatal számára. Mivel minden kimutatás szerint a fiatal felnőttek a legkevésbé aktívak politikailag, korukból fakadóan pedig idealisták és mindent akarnak azonnal, no és semmiféle tapasztalatuk nincs az élet terén, tökéletes katonáknak számítanak. A liberálisok pedig nem is restek használni ezt az emberanyagot.
Elég csak megnézni a budapesti aktivistákat, akik világot megváltani jönnek a karmelita kolostorhoz. Nem ők találták ki, de ők fognak felmászni a kordonra, hiszen Hadházy Ákos ehhez már túl férfias. Egyszerűen rosszul mutat a tévéképernyőn, ahogy egy elnehezült, középkorú férfi próbál Tarzanként ugrálni, ugyanakkor egy nyurga tinédzser arca elé kötött sállal bitang jól néz ki, s úgy is érzi magát. Ahogy az eszmék és kérdések területén az emberek között is kategóriák vannak, típusok, amelyeket fel lehet építeni, ki lehet használni.
Greta Thunberg karakteréről könyveket lehet és kellene is írni, a jelenséget elsöpörte a Covid, de a szőke, törékeny és feltehetően ártatlan, de öntudatos kislány mindig bevethető. Ő az, aki önmagát kikiáltja a jövő emberének, nem vezető, hanem a közösség hangja. Nem ad utasításokat, de vele kell beszélni, hiszen ő képviseli a mögötte álló tömeget. A tömeg pedig talán létezik, talán nem.
Mivel a média teljesen átpolitizált, a modern eszközökkel pedig tökéletesen manipulálható, az aktivisták sikerrel járhatnak. Semmi szükség milliárdos eszközökre, ma már csak egy mobiltelefon kell és profi rendezés. Emellett ne feledjük, az aktivisták hitből dolgoznak, azaz elképesztően olcsó velük a gesztenyét kikapartatni, s utólag – zsenge koruk révén – nem kérnek semmit munkájukért. Mert egy nagyon jó buli volt az egész.
Ma már minden célpont, ahová emberek elmennek, minden közösségi esemény potenciális veszély, hiszen a tömegnek kell éreznie, hogy a mozgalmárok élnek és léteznek. Ezt egyszerűen a terror szóval szokás leírni, amely a félelmet jelenti. A terror nem jár mindig vérrel és robbanással. Az állandó fenyegetést jelenti, amelyet ezek a halálkufárok kihasználnak. Gyorsabban, erősebben, magasabbra.
