Tény, hogy szellemi-lelki értelemben két Magyarország van, és e kettő között kibékíthetetlen ellentét feszül abban a kérdésben, milyen legyen a hazánk: független vagy gyarmati, nemzeti vagy nemzetközi. Bár akadnak néhányan e kettéhasadt ország túlpartjáról, akik leszólták rovatom címét, ugyanők máskülönben szintén a honi közgondolkodás végletes megosztottságáról értekeznek, s a „nem tárgyalunk – lövünk” szellemében a nemzeti oldallal semmilyen kiegyezést, békés egymás mellett élést nem bírnak elképzelni. Pajtásaik közül néhányan úgy indítanának egy esetleges kormányváltás után, hogy jogállam fölfüggesztése (ezek szerint most mégiscsak van), alkotmányozás feles többséggel, teljes vagyonelkobzás és börtön a fő fideszeseknek, a legelborultabbja pedig Ifákra lapátolná a hulláinkat.
Mindeközben a napi rutin részévé vált, hogy e másik Magyarország figurái idegenbe járjanak kormányt köpködni, ezerszer cáfolt, hazug rágalmakat terjeszteni, pénzelvonást és hazánk uniós szavazati jogának elvételét követelni, maradék csekélyke szuverenitásunk Brüsszelnek adásáért lihegni – tehát minél nagyobb, helyrehozhatatlan károkat okozni. Láthatóan valamiféle beteg élvezetet okoz nekik, hogy a szőnyeg szélére állítva láthatják az országot, amely már tizenhárom éve nem kér az ő népboldogító ötleteikből. E másik, torz Magyarország számára alapvetés, hogy ne ide jöjjenek az akkumulátorgyárak, hanem a bezzegországokba (ahonnan ugyanők a sarzsit kapják). Továbbá: a sudri bunkó magyarok ne rendezhessenek világkiállítást, olimpiát, atlétikai világbajnokságot, semmit, ne legyenek büszkék történelmi nagyjaikra, ne készítsenek róluk filmeket, s vegyék tudomásul: bármit mutasson az archeogenetika, akkor is finnugorok vagyunk, nem Attila unokái. Mert mi nem lehetünk nagyok.
E másik Magyarország szellemi nyomorának legfrissebb példáját egy bizonyos Rácz András szolgáltatta, aki tavalyig (hogy, hogy nem) a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársa lehetett. A következőket írta:
Szóval összességében az, hogy február közepén egy elkeseredett, kimerült, túlhajtott Zelenszkij (ne feledjük, ekkor már egy éve háború van) dühében azt kiabálja az egyik miniszterének, hogy fel kellene robbantani a Barátság kőolajvezetéket, önmagában még nem különösebben drámai fejlemény. […] Jól látszik, hogy az ukrán vezetésnek tényleg eléggé elege lehet a magyar kormány politikájából. Ezt sejteni eddig is lehetett, de ez most egy elég erős megerősítés. Nem biztos, hogy erre az a jó reakció, hogy Budapest még tovább rugdossa az ukránokat.
Hihetetlen, de igaz. Menteni próbálja a menthetetlent, kibúvót keres arra, hogy az ukrán elnök egy Magyarország elleni stratégiai csapásról beszélt. Sőt, mintha még a pártját is fogná a pőre zongoristának, hiszen arról hadovál, hogy szegény Zelenszkijnek csupán azért van elege a magyar kormány politikájából, mert rugdossuk őket.
Tényleg ezt írta: mi rugdossuk az ukránokat, nem ők minket. Mintha mi vettük volna el az ukrán kisebbség anyanyelvhasználati, oktatási jogait, mi rugdosnánk ki az intézményvezetőiket, mi meneteltetnénk náci alakulatokat a falvaikban, mi döntenénk le a szobraikat, gyaláznánk meg emlékműveiket, gyújtanánk föl pártirodáikat, tennénk halállistára vezetőiket.
