Tényleg ezt írta: mi rugdossuk az ukránokat, nem ők minket. Mintha mi vettük volna el az ukrán kisebbség anyanyelvhasználati, oktatási jogait, mi rugdosnánk ki az intézményvezetőiket, mi meneteltetnénk náci alakulatokat a falvaikban, mi döntenénk le a szobraikat, gyaláznánk meg emlékműveiket, gyújtanánk föl pártirodáikat, tennénk halállistára vezetőiket.

 S nem mi nyaraltatnánk ukrán gyermekeket, nem mi adnánk nekik sok tíz milliárd forintos humanitárius, gazdasági segítséget. És így tovább. A „szakértő” megszakértette a helyzetet. Persze, ha ehhez hozzátesszük, hogy Rácz pajtás eközben a Német Külpolitikai Társaság nevű NGO külsős munkatársa, máris világosabb a történet. (Egyébként ugyanő nyilatkozta azt korábban: „Én nem látom, hogy mi lenne az amerikai érdek az Északi Áramlat felrobbantása mögött.” Nem látja, pedig szinte kiböki a szemét. Igaz, egy NGO hátsójában minden sötét.)

E lakájgondolkodás nem új keletű: legalább fél évezredes hagyománya van errefelé. Ahogyan Földvári Tamás történész, teológus írja minapi elemzésében: a hazai elitek provincia­lizmusa szellemi-anyagi, sőt sokszor fegyelmi jellegű függést jelent. Bár még a magyar közemberek számára is kézzelfogható tapasztalat a Lajtán túlról megnyilvánuló rosszindulat, mégis: közgondolkodásunk eltorzításával elérték, hogy bálványként tekintsünk nyugati hódítóinkra. Ugyanakkor a helyzet az – írja Földvári Tamás –, hogy „mi nem vagyunk Nyugat. Csak a Nyugat egyik közép-európai provinciája.”

A Nyugat felé kialakuló csőlátásunk egyik következményeként odalett önállóságunk tudata. Bár belénk plántálták, hogy Szent István óta mi úgymond a „Nyugat bástyái” vagyunk, ez nem igaz. A szerző kiemeli: „Szent István minden irányban tájékozódott, cselekedett, és a legkevésbé sem volt elnéző a Német-római Birodalom felől érkező kihívással szemben. Megverte a császárt és a pápát is felvonultató német seregeket. És nyugatabbra tolta határainkat.”

Ám Mátyás utáni elitjeink, amikor „a Nyugat valamelyik hatalma felől érkező elnyomás kirobbant egy szabadságharcot, két sarokpont között feszülnek fel a történelem keresztfájára. Egyrészt ugyanis érzékelik a bajt és élére állnak a szabadságért való harcnak, másrészt azonban, mivel a Nyugat felé kritikátlanul szolgálnak és így kiszolgáltatottak, a harcban megtorpannak, amikor világossá válik, hogy szabadságunk kivívása egyúttal a Nyugattal való szakítást is jelenti. És ezen a ponton lassanként lelankadnak a kezek és előtérbe kerül a megalkuvás. Kiderül, hogy valójában nem szabadságot, hanem nagyobb cellát szeretnének” – véli Földvári Tamás. A történész szerint most is épp ez a veszély. Azzal, hogy fölemeltük a fejünket és kiszélesedett a látókörünk (keleti nyitás), automatikusan szembekerültünk a Nyugat abbeli fölfogásával, hogy mi csupán az ő közép-európai provinciájuk vagyunk, s nincs jogunk más irányba is tájékozódni.

Kérdezhetik, mit tehetünk e harapófogóban. Javaslom, tartsuk magunkat ahhoz, amit az első békemenet hirdetett: „Nem leszünk gyarmat!” S közben meg kell próbálnunk mindenkivel jóban lenni – akivel lehet. Nyugattal, Kelettel, Északkal és Déllel. Persze a Da­niel Freundokkal, Jourovákkal, Sargentinikkel, Pressmanekkel, Verhofstadtokkal nem lehet. Ahogyan kitartott ügynökeikkel, helyi dollárpolitikusaikkal, dollárszakértőikkel sem. Utóbbiakkal csupán annyi a teendőnk, hogy minden áldott nap leleplezzük, napfényre toljuk, talpukról a fejükre állítjuk őket, míg kipotyog zsebükből a harminc ezüst. A magyar felemelkedés kulcsa: árulóinkat távol tartani a hatalomtól.

Borítókép: illusztráció (Forrás:Shutterstock)