Mi nem a Nyugat vagyunk

Tény, hogy szellemi-lelki értelemben két Magyarország van, és e kettő között kibékíthetetlen ellentét feszül abban a kérdésben, milyen legyen a hazánk: független vagy gyarmati, nemzeti vagy nemzetközi. Bár akadnak néhányan e kettéhasadt ország túlpartjáról, akik leszólták rovatom címét, ugyanők máskülönben szintén a honi közgondolkodás végletes megosztottságáról értekeznek, s a „nem tárgyalunk – lövünk” szellemében a nemzeti oldallal semmilyen kiegyezést, békés egymás mellett élést nem bírnak elképzelni. Pajtásaik közül néhányan úgy indítanának egy esetleges kormányváltás után, hogy jogállam fölfüggesztése (ezek szerint most mégiscsak van), alkotmányozás feles többséggel, teljes vagyonelkobzás és börtön a fő fideszeseknek, a legelborultabbja pedig Ifákra lapátolná a hulláinkat.

Mindeközben a napi rutin részévé vált, hogy e másik Magyarország figurái idegenbe járjanak kormányt köpködni, ezerszer cáfolt, hazug rágalmakat terjeszteni, pénzelvonást és hazánk uniós szavazati jogának elvételét követelni, maradék csekélyke szuverenitásunk Brüsszelnek adásáért lihegni – tehát minél nagyobb, helyrehozhatatlan károkat okozni. Láthatóan valamiféle beteg élvezetet okoz nekik, hogy a szőnyeg szélére állítva láthatják az országot, amely már tizenhárom éve nem kér az ő népboldogító ötleteikből. E másik, torz Magyarország számára alapvetés, hogy ne ide jöjjenek az akkumulátorgyárak, hanem a bezzegországokba (ahonnan ugyanők a sarzsit kapják). Továbbá: a sudri bunkó magyarok ne rendezhessenek világkiállítást, olimpiát, atlétikai világbajnokságot, semmit, ne legyenek büszkék történelmi nagyjaikra, ne készítsenek róluk filmeket, s vegyék tudomásul: bármit mutasson az archeogenetika, akkor is finnugorok vagyunk, nem Attila unokái. Mert mi nem lehetünk nagyok.

E másik Magyarország szellemi nyomorának legfrissebb példáját egy bizonyos Rácz András szolgáltatta, aki tavalyig (hogy, hogy nem) a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársa lehetett. A következőket írta:

Szóval összességében az, hogy február közepén egy elkeseredett, kimerült, túlhajtott Zelenszkij (ne feledjük, ekkor már egy éve háború van) dühében azt kiabálja az egyik miniszterének, hogy fel kellene robbantani a Barátság kőolajvezetéket, önmagában még nem különösebben drámai fejlemény. […] Jól látszik, hogy az ukrán vezetésnek tényleg eléggé elege lehet a magyar kormány politikájából. Ezt sejteni eddig is lehetett, de ez most egy elég erős megerősítés. Nem biztos, hogy erre az a jó reakció, hogy Budapest még tovább rugdossa az ukránokat.

Hihetetlen, de igaz. Menteni próbálja a menthetetlent, kibúvót keres arra, hogy az ukrán elnök egy Magyarország elleni stratégiai csapásról beszélt. Sőt, mintha még a pártját is fogná a pőre zongoristának, hiszen arról hadovál, hogy szegény Zelenszkijnek csupán azért van elege a magyar kormány politikájából, mert rugdossuk őket.

Tényleg ezt írta: mi rugdossuk az ukránokat, nem ők minket. Mintha mi vettük volna el az ukrán kisebbség anyanyelvhasználati, oktatási jogait, mi rugdosnánk ki az intézményvezetőiket, mi meneteltetnénk náci alakulatokat a falvaikban, mi döntenénk le a szobraikat, gyaláznánk meg emlékműveiket, gyújtanánk föl pártirodáikat, tennénk halállistára vezetőiket.

További Vélemény híreink

Zelenszkij a Barátság kőolajvezeték felrobbantásával tönkretette volna a magyar ipart

S nem mi nyaraltatnánk ukrán gyermekeket, nem mi adnánk nekik sok tíz milliárd forintos humanitárius, gazdasági segítséget. És így tovább. A „szakértő” megszakértette a helyzetet. Persze, ha ehhez hozzátesszük, hogy Rácz pajtás eközben a Német Külpolitikai Társaság nevű NGO külsős munkatársa, máris világosabb a történet. (Egyébként ugyanő nyilatkozta azt korábban: „Én nem látom, hogy mi lenne az amerikai érdek az Északi Áramlat felrobbantása mögött.” Nem látja, pedig szinte kiböki a szemét. Igaz, egy NGO hátsójában minden sötét.)

Amiért idéztem Rácztól: feltűnő, hogy képtelen a magyarok szemüvegén át figyelni a világot. Bárki más szempontjai, érdekei, sérelmei előrébb valók, méltányolhatóbbak, mint a mieink. Rácz ideáltipikus figurája annak a bizonyos másik Magyarországnak, amely számára a magyar érdek: bűnös „magyarkodás”. Merjünk kicsik lenni! Vagy még inkább: gyarmat. Örüljünk, hogy a Nyugat kegyéből egyáltalán létezhetünk, húzzuk meg magunkat, különben eltaposnak minket, mint egy éticsigát.

E lakájgondolkodás nem új keletű: legalább fél évezredes hagyománya van errefelé. Ahogyan Földvári Tamás történész, teológus írja minapi elemzésében: a hazai elitek provincializmusa szellemi-anyagi, sőt sokszor fegyelmi jellegű függést jelent. Bár még a magyar közemberek számára is kézzelfogható tapasztalat a Lajtán túlról megnyilvánuló rosszindulat, mégis: közgondolkodásunk eltorzításával elérték, hogy bálványként tekintsünk nyugati hódítóinkra. Ugyanakkor a helyzet az – írja Földvári Tamás –, hogy „mi nem vagyunk Nyugat. Csak a Nyugat egyik közép-európai provinciája.”

Hogy mióta van ez így? A történész szerint meg lehet jelölni egy pontos dátumot erre: 1490-et, Hunyadi Mátyás halálának évét. A Mátyást és korábbi uralkodóinkat jellemző önálló, magyar szempontrendszerű tájékozódást ekkor váltja föl a kizárólagos nyugati irányú. A Mátyás által fölemelt nemesek hatalomvágyuk, szellemi szervilizmusuk miatt elárulták volt urukat, és „a trónharc révén gyakorlatilag lenullázták a Hunyadiak ötven év alatt elért eredményeit, és egy visszaerősödő és Európa nagyhatalmai között méltán helyet foglaló Magyarországból egy árnyat csináltak. Mindezt alig másfél év alatt” – emlékeztet Földvári.

A Nyugat felé kialakuló csőlátásunk egyik következményeként odalett önállóságunk tudata. Bár belénk plántálták, hogy Szent István óta mi úgymond a „Nyugat bástyái” vagyunk, ez nem igaz. A szerző kiemeli: „Szent István minden irányban tájékozódott, cselekedett, és a legkevésbé sem volt elnéző a Német-római Birodalom felől érkező kihívással szemben. Megverte a császárt és a pápát is felvonultató német seregeket. És nyugatabbra tolta határainkat.”

Ám Mátyás utáni elitjeink, amikor „a Nyugat valamelyik hatalma felől érkező elnyomás kirobbant egy szabadságharcot, két sarokpont között feszülnek fel a történelem keresztfájára. Egyrészt ugyanis érzékelik a bajt és élére állnak a szabadságért való harcnak, másrészt azonban, mivel a Nyugat felé kritikátlanul szolgálnak és így kiszolgáltatottak, a harcban megtorpannak, amikor világossá válik, hogy szabadságunk kivívása egyúttal a Nyugattal való szakítást is jelenti. És ezen a ponton lassanként lelankadnak a kezek és előtérbe kerül a megalkuvás. Kiderül, hogy valójában nem szabadságot, hanem nagyobb cellát szeretnének” – véli Földvári Tamás. A történész szerint most is épp ez a veszély. Azzal, hogy fölemeltük a fejünket és kiszélesedett a látókörünk (keleti nyitás), automatikusan szembekerültünk a Nyugat abbeli fölfogásával, hogy mi csupán az ő közép-európai provinciájuk vagyunk, s nincs jogunk más irányba is tájékozódni.

Éppen aktuális idegen elnyomóinknak sosem érdekük, hogy a magyarok megismerjék, ráeszméljenek egykori nagyságukra. Aki pedig szellemében kicsi, az testében is azzá lesz. Jelenlegi, nyugatos irányultságú elitünk azzal a kellemetlen helyzettel szembesül, hogy ha tovább folytatja hazánk fölemelését, az ország kikerülhet az üdvözítőnek hitt nyugati kultúrkörből. Ugyanakkor egyre nehezebb megmagyarázni az alant lévőknek, miért is tartozzunk ahhoz a Nyugathoz, amelyik csak szolgaként hajlandó elfogadni minket – zárul az írás.

Kérdezhetik, mit tehetünk e harapófogóban. Javaslom, tartsuk magunkat ahhoz, amit az első békemenet hirdetett: „Nem leszünk gyarmat!” S közben meg kell próbálnunk mindenkivel jóban lenni – akivel lehet. Nyugattal, Kelettel, Északkal és Déllel. Persze a Daniel Freundokkal, Jourovákkal, Sargentinikkel, Pressmanekkel, Verhofstadtokkal nem lehet. Ahogyan kitartott ügynökeikkel, helyi dollárpolitikusaikkal, dollárszakértőikkel sem. Utóbbiakkal csupán annyi a teendőnk, hogy minden áldott nap leleplezzük, napfényre toljuk, talpukról a fejükre állítjuk őket, míg kipotyog zsebükből a harminc ezüst. A magyar felemelkedés kulcsa: árulóinkat távol tartani a hatalomtól.