Ez az írás tulajdonképpen egy cikksorozat harmadik részének is tekinthető. Mindegyik rész Orbán Viktor politikai sikerének titkait vizsgálja, különösen abból az aspektusból, hogy a politikai ellenfeleit mindez hogyan érinti, elsősorban Magyarországon. Most viszont nézzük meg, miért kapnak tőle idegrángást az Európai Unió nagyszínpadán politizáló kiválóságok…
Először azonban gyorsan ismételjük át az eddigieket. Még 2021 júniusában jelent meg az első ilyen írásom Miért gyűlölik ennyire Orbánt a „libsevikek” címmel a PestiSrácok.hu-n. Ebben elsősorban azt elemeztem, hogy a miniszterelnök hogyan húzta keresztül a globalista hálózat számításait. Soros-ösztöndíjasként egyértelműen libsivezérnek szánták, akinek – az akkori tervek szerint – a maoistákból liberálissá vedlett, egyszer majd kiöregedő SZDSZ-es reptiliánok helyét kellett volna a megfelelő pillanatban átvennie Magyarország helytartójaként. Ehelyett ő azonban nemzeti szuverenista lett, nemcsak „átállt”, de az SZDSZ ifjúsági szervezetének szánt Fideszből is önálló, ütőképes pártot csinált, és az egészet, a politikai know-how-val együtt, „átvitte” a jobboldalra. Ráadásul mindezt az orruk előtt csinálta! És nem tudták megakadályozni.
Tavaly augusztusban, szintén a Pesti Srácokon, az „Orbán… és a többiek” című írásban pedig elsősorban a személyes politikusi képességekről, kvalitásokról esett szó. Amelyekkel Orbán Viktor vitathatatlanul rendelkezik, a hazai ellenzékben politizáló percemberkék pedig jól láthatóan nem. Ha kedveli valaki Orbánt, ha nem, ezeknek a kvalitásoknak és a belőlük fakadó politikai sikereknek a belátása, elismerése, megértése a minimális feltétele lenne annak, hogy képesek legyenek vele szemben életképes alternatívát állítani, ad abszurdum legyőzni.
Erre a fajta higgadt elemzésre a baloldal láthatóan továbbra sem képes. Sem a politikusaik, sem az újságíróik, megmondóembereik és egyéb holdudvaruk. Ennek legkiválóbb bizonyítéka volt, amikor a cikket Puzsér és Farkas Attila Márton egyik performanszában elemezte, és arra jutottak, hogy utoljára Rákosit éltették ennyire a magyar sajtóban. Egy ilyen óriási kinyilatkoztatás után persze jól megveregetik egymás vállát, hogy „na öcsém, most aztán jól megmondtuk!”, az ajkaikon csüngő szekta nagy tapsvihara közepette… Orbán Viktor pedig megissza sokadik kávéját. Az önnön mély frusztrációit gyerekkora óta ordibálással kompenzáló, ugyanabban az egysíkú (ál-)értelmiségi szerepben pózoló Puzsérnál persze nincs mit csodálkozni ezen, a valódi intellektussal rendelkező FAM-tól azonban az ember talán többet várna.
De tulajdonképpen miért is várnánk többet bárkitől itthon, ha a nagy és csodálatos Európában is ugyanez a helyzet: csak a frusztráció és a pitiáner kicsinyesség dolgozik a politikai szereplőkben, így újra és újra önmaguk csapdájába esnek.
A habzó szájú, minden kontrollját és józan eszét rég elvesztett Guy Verhofstadt ugyan a nyugdíjba vonulás kacskaringós útját járja (lineárisan nyilván képtelen háttérbe húzódni, lenyugodni), de már itt van az utódja, a még gyengébb intellektuális képességű, ezért aztán persze még inkább túlkompenzáló, már nem csak pár hetente egy parlamenti felszólalásban, de napi öt Twitter-posztban is Magyarországot („Orbán Magyarországát”) ekéző Daniel Freund. És persze az Európai Parlament összes többi neomarxista félbolondja, Judith Sargentinitől Sophie in ’t Velden át Gwendoline Delbos-Corfieldig, mind-mind ugyanez a kategória. A bizottság sem sokban különbözik; ha megnézzük például az ülések közben békésen kötögető, svéd szociáldemokrata belügyi biztos Ylva Johanssont…
