„LMBTQ-támogató Tóra-olvasásra” hívta múlt szombatra, a pride napjára az érintetteket és az érdeklődőket a JCC budapesti zsidó közösségi ház. Szerencsére éppen Mózes e kérdésben tárgysemleges negyedik könyvénél tartanak a vallásos zsidók a naptáruk szerinti heti szakaszukban, ugyanis a harmadiknál egy kicsit ugornia kellett volna a toleráns foglalkozásnak, mint Nyilas Misinek Pósalaky úrnál. Például itt:
Férfiúval ne hálj úgy, mint asszonnyal hálnak; utálatosság az
(18:22). E szöveghely után Mózes tanítónk ad egy kis ízelítőt a befogadásból:
Szeresd felebarátodat, mint magadat
(19:18), hogy aztán teljes szigorával sújtson le az Írás:
És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonnyal hálnak: utálatosságot követnek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtok
(20:13.) Ez keményebb, mint a betiltott török pride-ot ismét feloszlató rendőrök – nincs lacafaca.
Nesze neked, posztmodern ember, aki – mint majom a fán – egyik kezeddel még kapaszkodnál zsidó-keresztény gyökereidbe, a másikkal viszont már nyúlnál a XXI. századi toleráns, befogadó, nyílt társadalom eszményeihez, most épp a szivárványos zászlóhoz. Mert az klassz, vagy ahogy ma mondják, kúl. Legalábbis szerinted az, posztmodern ember, aki úgy válogatsz a valláserkölcsi tanítások között, mint fizetővendég az étlapról: a resztelt májat nem kéri, de a csusza jöhet, dupla adag tejföllel. (A JCC-nek otthont adó Bálint Házról egyébként a tulajdonos Budapesti Zsidó Hitközség leszedette a szivárványos lobogót. Ezen nincs mit csodálkozni. Az ügyből kisebb vihar lett. Ezen sincs.)
Van, aki tudja a dolgát. Hodász exatyának egyrészt szólhatott a „szósölje” (közösségi médiás marketingese), hogy ha már coming-outol, akkor a pride-ra időzítse, másrészt a kiugrott katolikus pap pontosan érti, hogy az élet nem olyan szerencsejáték, amelyen mindig nyerünk:
Szerettem pap lenni, és tudom, hogy ezzel a lépéssel végleg elvágom az utat visszafelé. De az életemnek, küldetésemnek nincs vége, talán még hasznos tagja lehetek a társadalomnak és Krisztus közösségének… Nem arra születtem, hogy megváltoztassam a Biblia tanítását.
Érdekes, van olyan – a hírekben is gyakran emlegetett – ismerősöm, aki egyáltalán nem coming-outol. Nem mintha titkolná, hogy a saját neméhez vonzódik, a környezete tudja is ezt róla, csak nem tartja lényegesnek, hogy megossza a nyilvánossággal. Nem pap, politikus, diplomata vagy kém pedig, hogy bármi hátránya adódna a dologból. Nem is Redl ezredes Szabó István filmjéből. Azt hiszem, kicsit szemérmes az illető. Úgy látszik, nem posztmodern ember, hiszen az ilyen már nem tudja, mi fán terem a szemérem. Manapság a pesti utcán a fiatalabb nők nem kis része akkor is úgy jön szembe, hogy kint van mindene, ha nincs ekkora hőség – vagy pride –, mint most. Több mint harminc éve egy barátommal egy éjjeli kompon utaztunk együtt egy fiatal török lánnyal. Feltűnően szemérmesebben viselkedett, mint közép-európai kortársai. Noha mezítlábas cigarettájával úgy füstölt, mint egy gyárkémény, mégsem volt posztmodern ember.
Egyébként a Budapest Pride-nak van házirendje, és ebben szerepel, hogy a felvonulók takarják el a nemi szervüket. Csakhogy ez nem szemérmesség, hanem a büntető törvénykönyv betartatása.
Miután Hodász exatya annak rendje és módja szerint coming-outolt, kezdődhetett az idei pride – a szokásos magamutogatással, a mai liberalizmusra jellemző „intoleráns toleráns” (a másképp gondolkodókkal szemben kíméletlenül elutasító, a kisebbség irányában a rajongásig befogadó) aktivizmussal, a szokásos baloldali közéleti szereplőkkel, meg persze
az elmaradhatatlan amerikai nagykövettel, a férfiházasságban élő David Pressmannel. Ő aztán a tankönyvszerű posztmodern ember, aki hol a jó zsidót, hol a jó meleget, hol az érdeklődő diplomatát, hol az amerikai nagyfiút játssza el, és természetesen fikarcnyi kétsége sincs afelől, hogy mindig neki van igaza.
(Igaz, egyesek csak remélik, hogy legalább Pressman keményen tartja a gyeplőt a budapesti amerikai nagykövetségen. A nyári uborkaszezon eddigi legszórakoztatóbb, humordíjas interjújában, amelyet az ÉS-nek adott, Kim Lane Scheppele amerikai alkotmányjogász – és ismert Orbán-ellenes aktivista – arról számolt be, Barack Obama elnöksége idején Fidesz-ügynököket leplezett le a Szabadság téri külképviseleten…)
A pride magamutogatása és uniformizált, globális termékjellege – az obligát baloldali hátszéllel – valahogy tökéletesen alkalmas arra, hogy némileg lelohassza a civilizált konzervatív emberből a tőle eltérő emberrel – az emberrel, nem pedig a homoszexuális cselekvővel – kapcsolatban előbújó toleranciát. A viccbéli Kohnnak, aki valaha azt kérdezte, hová álljanak a belgák, most ez a problémája: türelmesebb a szexuális kisebbséggel, mint a rá telepedő aktivizmussal. A franchise-rendszerben működtetett és a globális érdekcsoportokhoz – valamint itteni lerakataikhoz – kötődő emberi jogi aktivizmus ráadásul arra a téves előfeltevésre épül, hogy az országok, társadalmak mindenütt egyformák, akárcsak a kóla vagy a gyorsétterem.
Pedig nem azok. A Pew Research Center amerikai kutatóközpont huszonnégy országra, köztük hazánkra is kiterjedő friss felmérése szerint óriási különbségek mutatkoznak azzal kapcsolatban, mennyire elfogadó valamely társadalom az azonos neműek házasságát illetően. Míg a svédeknek például 92 százaléka támogatja és csak öt százalékuk ellenzi, addig például a nigériaiak 97 százaléka elutasítja (92 százalék ezen belül élesen), és csak két százalékuk pártolja. Magyarország a vizsgált európai uniós tagállamok közül az az ország, ahol a népesség legnagyobb arányban, 64 százalékban elutasítja az azonos neműek egybekelését (41 százalék ezen belül élesen). Csak 31 százalékunk támogatja azt, közülük is csak öt százalék lelkesen.
