Magyarországon kívül nincs élet, s ha van, akkor az nem ilyen. A mondás, amelyet mindenki ismer latinul. A történelem pedig azt bizonyította, hogy el is fogadjuk és el is hisszük ezt a bölcsességet. A régi kalandozásoknak ezredéve vége, a Kárpát-medence megvéd minket, a hegyeken túl levő világot pedig nem ismerjük és nem is akarjuk megismerni. Vannak romantikus elképzeléseink arról, hogy élnek más földeken más emberek, de ez a mai világban nehéz és könnyű is egyszerre. Egy kattintás, és a hihetőnek tűnő beszámolók sokasága jelenik meg a képernyőn, de ezek mindig szépen kozmetikázott hirdetések, esetleg az ellentábor ármánykodása. Egyetlen országot se lehet az alapján megítélni, hogy más mit mondott róla.
A keleti nyitás stratégiája új kaput nyitott a magyar gazdaságnak, de nemcsak áruk, hanem eszmék és kultúra is érkezik a csatornákon. A kelet számunkra egy megfoghatatlan entitás. Onnan jöttünk valaha, a mi életmódunkban is visszaköszön egy-egy ázsiai elem, kiirthatatlanul, tudatalatti szinten.
Mégis európaiak vagyunk, keresztények vagyunk, a két világ határán ingadozunk 1100 éve, saját utunkat járva. Aztán a digitális forradalom elhozta nekünk a régmúlt idők világát. Augusztus 20-a után közvetlen repülőjárat indul az üzbegisztáni Taskent és Budapest között. Egy néhány órás úttal ott lehetünk a régmúltban és a jövőben. Miért jövő? Mert fel kell ismerni a modern kor trendjeit, látni kell, merre halad a világ és nem szabad elfeledni a gyökereket.
Üzbegisztánról teljesen meseszerű az általános elképzelés. Vagy semmit se tudunk róla, de mivel sztánnal végződik, feltehetően tele van torzonborz fanatikussal, vagy Szamarkanddal és Bokharával azonosítjuk, ahol teveháton közlekedő nomádok fűszerekkel és selymekkel megrakodott karavánokat itatnak a vályogházak hűvösében. Ezer éve így volt valóban. De ott is átalakult a világ, ott is születtek és meghaltak emberek, ott is pontosan ugyanúgy megszenvedték a történelmet, mint bárhol máshol. Üzbegisztán pontosan ugyanúgy keresi a kapcsolódási pontokat a világ többi részével, mint mások, mint Magyarország. Most pedig megtalálta.
A lakosság fiatal és ki akar törni a meseszerű vidék öleléséből. Ahogy Erdély sem Tündérország, ahol marcona székelyek fokossal ölik le a medvéket, hanem sikerekre éhes és tenni akaró emberek otthona, akik mérgesek a rossz utak miatt és Görögországba utaznak nyaralni a családdal, úgy Üzbegisztán is rég elveszítette a mesék lila ködfoszlányait.
Az ottani diákok most a digitális átállással foglalkoznak, tömegével jelentkeznek az államilag megszervezett programozói képzésre, a kormányzat pedig kiemelt feladatának tekinti a szupergyors internetelérés megszervezését az egész országban. Ehhez persze pénz kell, technológia, infrastruktúra, azaz külföldi befektetések. Más szóval mi, akik látunk benne fantáziát, és hamarabb tudunk reagálni, mint azok, akik ilyenkor azonnal ugranak. Az amerikaiak. Az olaszok. A németek. A kínaiak.
Üzbegisztán most hajtja végre azokat a szükséges strukturális reformokat, amelyek valaha hiányoztak. A történelemmel hadakozni ugyanis pokoli nehéz a Tien San tövében. A felszabadult közép-ázsiai köztársaságok számára a Szovjetunió szétesésével két választás volt: vagy megindul a nagy szabadság és a nyugati típusú liberális demokrácia köntösét magára ölti mindenki, vagy lassabban, óvatosabban haladva először a stabilitást teremtik meg, gúzsba kötve mindent, de biztosan fennmaradva. Üzbegisztán is óvatos volt, joggal. A liberális demokrácia nem a tökéletes modell, azt Nyugat-Európa is csak a XX. század közepén vette át, világégéseket követve, hogy az ezredfordulót követően elkezdődjön annak eróziója és kitűnjenek hibái. A sok évszázados elnyomatás, a monokulturális mezőgazdaság erőltetése Üzbegisztánban vízellátási problémákhoz vezetett, a lakosságnak pedig esélye sem volt kifelé tekinteni.
Ma amolyan feltöretlen föld befektetési értelemben Üzbegisztán, távoli unokatestvér, amely újra fel akarja venni a kapcsolatot az Európába elszármazott rokonnal. Ha van egyértelmű magyar sikertörténet a nemzetközi viszonylatokban, az a vízkezelés. Ha csak vízzel foglalkozó mérnököket képeznénk, akkor is kevés volna a szakember, olyan sok helyen keresik a magyarok tudását.
A valaha méltóságteljes Aral-tó lényegében kiszáradt, mert a gyapotnak kellett a víz, a jövőre nem gondoltak a szovjetek, a folyamatok megállítása pedig nem sikerült. Eddig. A szovjet rendszer ökológiai katasztrófát okozott, amelyen lehet szomorkodni és szívszorító képeket osztogatni róla az interneten, de érdemesebb kezelni a problémát. Az Amu-Darja folyó adja az életet Közép-Ázsiában, vizét a hegyek olvadó gleccserei adják. Az emberek pedig ellocsolták ezt a hatalmas mennyiségű vizet, hogy a mezőgazdaságot fenntartsák.
Természetesen van visszaút, új öntözési módszerek, okos megoldások, az Aral-tó is újra létezhetne, ha ebbe energiát, tudást és pénzt tennének az érintettek. De nem azért, hogy az interneten szép fotókat lehessen megosztani, hanem azért, mert ez emberek életét jobbá tenné. Az üzbég gyapottermesztést már visszafogták, rendszerét megreformálták, ami persze azzal járt, hogy az ezzel foglalkozó embereknek más munkát kellett találni.
Folynak a tárgyalások Afganisztánnal az Amu-Darja vízmegosztásáról, itt is a hasznosságot érdemes előtérbe helyezni, s nem a politikai előítéleteket, minthogy a sokat szenvedett országot a tálibok irányítják. Meghökkentő ugyan, de ők minden fanatikus eszméjük ellenére szintén élni szeretnének, képesek tárgyalni fontos kérdésekben.
