Üzbegisztán most hajtja végre azokat a szükséges strukturális reformokat, amelyek valaha hiányoztak. A történelemmel hadakozni ugyanis pokoli nehéz a Tien San tövében. A felszabadult közép-ázsiai köztársaságok számára a Szovjetunió szétesésével két választás volt: vagy megindul a nagy szabadság és a nyugati típusú liberális demokrácia köntösét magára ölti mindenki, vagy lassabban, óvatosabban haladva először a stabilitást teremtik meg, gúzsba kötve mindent, de biztosan fennmaradva. Üzbegisztán is óvatos volt, joggal. A liberális demokrácia nem a tökéletes modell, azt Nyugat-Európa is csak a XX. század közepén vette át, világégéseket követve, hogy az ezredfordulót követően elkezdődjön annak eróziója és kitűnjenek hibái. A sok évszázados elnyomatás, a monokulturális mezőgazdaság erőltetése Üzbegisztánban vízellátási problémákhoz vezetett, a lakosságnak pedig esélye sem volt kifelé tekinteni. 

A valaha méltóságteljes Aral-tó lényegében kiszáradt, mert a gyapotnak kellett a víz, a jövőre nem gondoltak a szovjetek, a folyamatok megállítása pedig nem sikerült. Eddig. A szovjet rendszer ökológiai katasztrófát okozott, amelyen lehet szomorkodni és szívszorító képeket osztogatni róla az interneten, de érdemesebb kezelni a problémát. Az Amu-Darja folyó adja az életet Közép-Ázsiában, vizét a hegyek olvadó gleccserei adják. Az emberek pedig ellocsolták ezt a hatalmas mennyiségű vizet, hogy a mezőgazdaságot fenntartsák. 

 Folynak a tárgyalások Afganisztánnal az Amu-Darja vízmegosztásáról, itt is a hasznosságot érdemes előtérbe helyezni, s nem a politikai előítéleteket, minthogy a sokat szenvedett országot a tálibok irányítják. Meghökkentő ugyan, de ők minden fanatikus eszméjük ellenére szintén élni szeretnének, képesek tárgyalni fontos kérdésekben.

Az üzbegisztáni nyitás azt is eredményezte, hogy Üzbegisztán már nem zárkózik el a szomszédjában folyó eseményektől, hanem tárgyalópartnerként igyekszik enyhíteni a károkat. Savkat Mirzijojev államfő elmélete szerint ugyanis Afganisztán nem ellenség, hanem lehetséges partner, amennyiben sikerül megfelelő mederbe terelni a folyamatokat a határ túloldalán.

Mirzijojev reményei szerint a két ország kereskedelmi forgalma hamarosan eléri a kétmilliárd dollárt. Ugyanakkor nem lehet elfeledni, hogy Afganisztán mindenképp biztonsági kockázatot is rejt Üzbegisztán számára, amely komoly fejtörés Taskentben.

A szóban forgó ügyek megoldása természetesen nem Magyarország feladata, de nem kérdés, hogy fantasztikus lehetőségeket rejt az üzbég kapcsolat. Nem valószínű, hogy Üzbegisztán valamikor is turistaparadicsom lenne, de látható, hogy a turizmuson is fordítani kell egy nagyot, hogy hosszú távon működőképes legyen. Az ismert turisztikai központok világszerte megteltek, a helyi lakosság elmenekül a zsúfoltság elől, az élettel teli egykori városok ma szomorú skanzenek, ahol a régmúltat próbálják eladni valóságként. Ez nem lehet célja senkinek, így hiába a világ csodája az egykori selyemút, se Szamarkand, se Bokhara nem arra hivatott, hogy a turisták a mecseteket és karavánszerájokat látogatva elvárja, hozzanak a helyiek tevéket az autentikus szórakozás érdekében.

Azon az alapon kell elindulni a jövő felé, amelyet itt hagyott nekünk a történelem, és ez egy viharos sebességgel modernizálódó, sok szempontból fejlesztésre szoruló Üzbegisztán, amely számára fontos a magyar kapcsolat. Magyarország pedig pontosan úgy tudja kihozni magából a legtöbbet, ha ott használja ki a lehetőségeit, ahol csak tudja, és nem vár mások jóváhagyására, nem a nagyok vacsorájának morzsáit szedegeti össze. A jövőt Ázsiában írják, csak idő kérdése, és a dinamizmus fel fog tűnni.

Borítókép: A Regisztán tér az üzbegisztáni Szamarkandban (Fotó: Dócza Edith Krisztina)