A színháznak különös jelentőséggel bír a fotográfia fejlődése, amely képes a pillanatban létrejövő s feltalálásáig csak az emlékezetben továbbélő mozzanatokat rögzíteni, így megőrizve az illékonyt az örökkévalóságnak. A színházi fotó nem csak az előadás-rekonstrukciók, az elemzés szempontjából fontos: a leírások, kritikák mellett a fotó segíti a színháztörténeti vizsgálódásokat, miközben a szemlélődő fantáziáját is megmozgatja. A mai technikák segítségével, a digitális képkészítés fejlődésével egyre egyszerűbb megörökíteni a különleges színpadi pillanatokat – de a színházi fotó már a XIX. század közepétől létezik.
Elemzés vagy kritika írásakor nagy segítség a fotó, mert referenciaként használható. Nem feltétlenül kell azon gondolkodni, milyen is volt a főszereplő ruhája a második felvonás harmadik jelenetében, hogy állt össze a különleges színpadi vízió. Van mihez nyúlni, hiszen a képeken a legkisebb nüanszok is látszanak. De nem mindig volt lehetőség a legjobb digitális kamerák sport beállításával másodpercenként több ezer képet elkattintani. A múlt század technikái mellett nagy fokú türelemre és ügyességre volt szükség. Sőt sokszor mozdulatlanságra is – ami az előadások alkalmával kivitelezhetetlen lett volna.
Ráckevei Anna és Balázsovits Lajos a Béla király című előadásban, 1983, Madách Színház, zselatinos ezüst technika papíron (Fotó: MTI/Ilovszky Béla, forrás: OSZMI)
Természetesen a mozgókép adja vissza leginkább a színpadon látottakat. Ezek azonban jellemzően csak belső használatra készülnek. A pandémia idején ugyan népszerű (kényszer)megoldás lett az előadás-felvételek közvetítése, illetve az aznapi játék élőben közvetítése – de abban szerintem sokan egyetértünk, hogy ez azért mégsem adja vissza a színházba járás igazi élményét. A különleges alkalom, amelynek megvannak a maga rituáléi, egyszerű kanapén ücsörgéssé alacsonyodik. Egy-két kivételtől eltekintve pedig ezek a közvetítések sem túl jók. Miért? Mert nem tudják visszaadni azokat a nüanszokat, amiket az emberi szem lát és észrevesz. Miért más a fotó? Hiába emel ki egy kimerevített pillanatot, ebben és emögött nemcsak a színész, az egész színházi apparátus van jelen, hanem a fotós is. A fotográfus művészi értelmezése pedig lenyomatot hagy a kiemelt momentumon.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
A színház a pillanat művészete. Az ember bemegy az épületbe, megnézi az előadást, amit utána esetleg megvitat önmagával vagy barátaival. Mit jelentett az a szimbólum? Mi volt a szerepe a koreográfiának vagy egy-egy mozdulatnak? Másnap talán elolvassa a látottakról szóló kritikát, amely után viszont minden élmény egyre inkább keveredik saját gondolataival, egyéb emlékeivel, asszociációival – az előadás tényleges élménye pedig mindezek alapján lassan új színeket, új hangsúlyokat kap, s egyre inkább halványul. Ezért mondják azt, hogy a színház temporális: az „itt és most” számára készül.
Ellentétben más ágazatokkal, az előadóművészeti alkotások, jellegükből adódóan, már a keletkezés pillanatában az enyészet tudatával dacolva jönnek létre. Egy szoborral, festménnyel vagy akár építménnyel szemben az előadás addig él, amíg valaki emlékszik rá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy kisebb hatást gyakorolna az adott közösségre, társadalomra s általánosságban véve a kultúrafelfogásra és annak alakulására.
Ahogyan az alábbi képen is látható, a színházi fotók nem csak a színpadon történteket örökítik meg. Sok esetben a közönséget is lencsevégre kapják. Az alábbi képen a Nemzeti Színház fennállásának századik évfordulója alkalmából rendezett díszelőadáson elhangzó himnuszhoz álltak fel a nézők. Ez az épület még a Blaha Lujza téren álló egykori Népszínház épületében történt.
Díszelőadás a századik évforduló alkalmából, 1937, zselatinos ezüst technika papíron (Fotó: Vajda M. Pál, forrás: OSZMI)
Habár az írásos források a szellemet szolgálják, az emberek mindig törekedtek arra, hogy az őket körülvevő világot a maga komplexitásában örökítsék meg. A vizualitáson, a képeken keresztül sokkal szemléletesebben visszaadhatók az első sorban a látással befogadható, valamint a komplex konstrukciók. A több óra hosszas előadás egyetlen pillanatáról készített kép sokkal többet mondhat el, mint sokoldalnyi szöveg. Milyen volt a díszlet, a jelmez, a világítás? A fotográfia fejlődésével és terjedésével egyre egyszerűbb dolgunk van, ha rekonstruálni szeretnénk egy előadást.
Meghatározó volt számomra, amikor egyetemi tanulmányaim során, majd egy továbbképzés alkalmával is betekintést nyerhettem az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) gyűjteményébe.
A fotótár elérhető az OSZMI online felületén is. A táncarchívum szintén kereshető, bár itt sok olyan gyöngyszemre bukkanhatunk, ami miatt érdemes (és sokszor muszáj) ellátogatni a budai székhelyre. A képeket szemlélve azt éreztem, kinyílt előttem a világ – hiszen olyan korszakokba pillanthattam be, olyan előadások mementóit tekinthettem meg, amelyek a színházi fotók nélkül elérhetetlenek lennének. Hiába olvastam például Csortos Gyula és Varsányi Irén alakításáról a Liliomban, a képzeletem akkor tudta a leírtakat igazán felfogni, amikor megpillantottam a híres Angelo műhelyében készült portrét a két színészről.
A képes oldalon ceruzaírással: „Épp oly jó volt Hattyú hercegnőnek, mint Juli cselédnek”, 1919, műtermi kép (Fotó: Angelo, forrás: OSZMI)
Betekintés az OSZMI gyűjteményébe
Az OSZMI fotótárában több mint hatszázezer alkotás található meg, amelyek a XIX. század közepétől mutatják be a magyar nyelvű színjátszást. Nem csak a hazai előadásokról találhatunk itt anyagot, hanem az itthon működő idegen nyelvű társulatokról, a külföldön működő magyar csoportokról, illetve a magyar származású színházi alkotókról is. A régebbi képek érdekessége, hogy ezek általában műtermekben készültek, ahová elvitték a díszlet egy-egy mozgathatóbb darabját. A színész ebben a rekreált miliőben állt modellt – a rendkívül nagy exponálási idő miatt ez elég hosszú és fáradságos folyamat volt, ezért sok esetben alkalmaztak olyan merevítéseket, amelyekre rátámaszkodhattak a fáradó művészek. Érdemes megfigyelni a szemeket – ugyanis pózolás ide, pózolás oda, pislogni csak kell mindenkinek. A tökéletes testtartást könnyű volt elérni, de a színészek szeme sokszor homályos.
A legelső budapesti fényképészek közül Strelisky Lipót, Ellinger Ede, Kossak József, Kozmata Ferenc, Goszleth István, Uher Ödön és a népszerű Angelo alkotásai is megtalálhatók a gyűjteményben. Ezek az alkotások gyakran szolgáltak illusztrációként képeslapokon (ahogyan fentebb is láthatjuk), vizitkártyákon.
Páger Antal, Básti Lajos, Hoykó Ferenc és Fenyő Emil a Szent Johanna című előadásban, 1936, zselatinos ezüst technika papíron (Fotó: Angelo, forrás: OSZMI)
A XX. századi fotográfusok közül Vajda M. Pál, Bojár Sándor, Inkey Tibor, Kálmán Béla, Kotnyek Antal, Marx József, Rozgonyi Dezső felvételeiből is gazdag anyag található az archívumban. A legnagyobb egységet Wellesz Ella fotográfus hagyatéka alkotja, aki az 1930-as évek elejétől kezdve az 1970-es évek végéig szinte minden budapesti színházi premieren fényképezett. Az 1945 utáni magyar színháztörténet eseményeit elsősorban a Magyar Fotó és jogutóda, a Magyar Távirati Iroda fényképészeinek felvételeiről ismerjük, olvasható az OSZMI összefoglaló írásában. Ide sorolható Farkas Tamás, Keleti Éva, Ilovszky Béla, Horvát Éva és Földi Imre.
Gáspár Sándor, Csonka Ibolya és Udvaros Dorottya az Ahogy tetszikben, 1983 (Fotó: Földi Imre/MTI, forrás: OSZMI)
A bőség zavarában nehéz bárkit is kiemelni, ám Keleti Éváról mégis érdemes szólni, hiszen neki a nyáron is volt egy kiállítása. Sajnos ez csak augusztus huszadikáig volt látogatható, ám a benyomásaimat ebben az írásban foglaltam össze.
Az újabb kori alkotók közül megtalálhatók Flesch Bálint, Kassay Róbert, Katkó Tamás, Kiss Ferenc, Nyilas Ilona, Szilágyi Lenke, Szoboszlai Gábor és Vékás Magdolna fotói, Korniss Péter sorozatai, Kanyó Béla felvételei. A ma is dolgozó művészek közül a jelenleg Berlinben élő portréfotós, Domonkos Sándor, Walter Péter, Zóka Gyula, Szkárossy Zsuzsa felvételei is megtalálhatók.
A szerző a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet szerkesztője
Borítókép: Bajor Gizi A néma levente című előadásban, Magyar Színház, 1936 (Fotó: Angelo, forrás: OSZMI)
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
