A drámatudomány jelenlegi állásának merev és szőrszálhasogatóan részletes szabályrendszere igazából kötelező Hollywoodban – és a nyugati világban is egyre inkább. Felvonások, fordulópontok, ütemek, jellemfejlődés, expozíció, kiváló incidens, mélypont, összecsapás a fináléban, megoldás, egy új rend helyreállása, a végtelenségig sorolhatnánk. (Olyan matuzsálemeknek, mint Martin Scorsese, talán nem muszáj betartani minden törvényt, de ő egyébként szívesen megteszi.)
Ezek a törvényszerűségek részben uniformizálják is a filmeket: jobb esetben más-más tematikában történik mindig ugyanaz, rosszabb esetben a téma nem is, csak a miliő, a helyszín és a szereplők változnak. Ma úgy generálják Hollywoodban a történeteket, hogy nem csoda, ezt a színvonalat már a mesterséges intelligencia is könnyedén hozza napjainkban.
Részben ezért sem erős a kortárs hollywoodi filmtermés, de erről nem Egri tehet, egyszerűen ennyire nagy volt a hatása. Nélküle talán máshogy nézne ki – vagy megkésett volna – olyan legendás forgatókönyvíró-guruk munkássága, mint Robert McKee vagy Syd Field.
Legyőzni Arisztotelészt
Egri fő vívmánya, hogy vitatkozott Arisztotelésszel, illetve azzal, amit az ókori görög a Poétika című alapművében 2500 éve leírt arról, hogy nem a karakter a fontos, hanem a történet. Egri ugyan nem elsőként, de a legnagyobb hatással és legeredményesebben szállt vitába ezzel a megállapítással, és a kultúra evolúciójának mai állása szerint meg is nyerte a diskurzust. Arisztotelész szerint a főhős csak mellékszereplő a saját történetében, Egri viszont a karakterből indul ki. Az arisztotelészi, azaz fordulatorientált történetmesélés napjainkban már igazából a műfaji történetekben érhető tetten: hogy maradjunk a filmes példáknál, ebben utazott Hitchcock, a nagy végső csavarjairól híres M. Night Shyamalan (Hatodik érzék), továbbá az akciófilmek, a krimik, a horrorok, a thrillerek, a sci-fik alkotói. Hollywoodban a kilencvenes években volt a bombasztikus fordulatok aranykora, ekkor mutatták be a Hatodik érzéket, a Harcosok klubját, a Közönséges bűnözőket, a Legbelső félelmet, de nem csoda, hogy ez a trend kifulladt. A bombasztikus fordulat, tesszük hozzá, igazából ritkán valószerű, és onnan az egész történetmesélés a logikai bukfencek megszereléséről szól.
A drámákban viszont ma már evidens, hogy a karakter szervezi a cselekményt, írja a saját történetét.
Gyakorlatilag arról van szó, hogy az író alteregót választ magának, egyben avatárt a nézőnek, és onnan végtelen kreatív mozgástere van az általa megteremtett világban, nem kell kifutnia arra a bizonyos nagy csavarra. A karakter maga rátalál a lehető legfrappánsabb történetére. A színház és a film fő attrakciója az átváltozás, a színészek is ebben lubickolnak a leginkább, és a transzformációhoz jellemfejlődés kell, ami csak egy markáns és markánsan tökéletlen karakterrel történhet meg. Amennyiben olyasvalami történik vele, ami a lehető legjobban megvilágítja a hibáit, és lehetőséget adni neki fejlődni. Az arisztotelészi bombasztikus fordulat az értelmünkre, a karakterrel való azonosulás viszont az érzelmeinkre hat, és az átlagnéző, tetszik vagy sem, nem gondolkodni akar, hanem érezni, megtapasztalni, milyen egy másik ember bőrébe bújni.
Hogy milyen karakter volt maga Egri?
Magyaroszágon erről alig tudunk valamit, az angol Wikipédia-oldala részletesebb, mint a magyar. Előbbi szerint első színdarabját tízévesen írta, majd 1906-ban, 18 évesen ment Amerikába. Miközben McKee-vel és Fielddel szemben állandó kritika (George Bernard Shaw és Woody Allen után szabadon), hogy nem tudják, tehát tanítják, Egri sok drámát állított színpadra változó sikerekkel. A harmincas években íróiskolát alapított New Yorkban, majd Los Angelesben töltötte utolsó éveit a filmipar tanácsadójaként. Woody Allen is a tanítványa volt, ő természetesen A drámaírás művészetét tartja a legjobb könyvnek a dramaturgiáról, pedig bevallása szerint mindent elolvasott a témában. A drámaírás művészetét már csak Egri bölcsességéért is megéri elolvasni, a dramaturgiára vonatkozó megállapításait is mély emberismeretéből szűrte le, és könyve a laikus közönséget is neveli, bárkinek megtanítja értelmezni és értékelni a drámákat, rávilágít a természetesség felszíne mögötti elképesztő (néha már-már túlgondolt) munkára.
A szerző a Lugas vezető szerkesztője
Borítókép: Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hallban (Fotó: AFP)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!