Egri 1942-es, magyarul csak 2008-ban megjelent munkája a mai napig az egyik legfontosabb útmutató novellák, regények, színdarabok, filmek és tévésorozatok megalkotásához. Itt-ott továbbgondolták, de meg sosem cáfolták. Egri könyve minden történetmesélő művészetre hatott, mondanivalója mindre érvényes, hiszen tartalmilag, azaz a történetvezetés területén univerzális, hogy mi drámai és mi nem, teljesen mindegy, hogy prózáról, színházról, moziról vagy streaming szolgáltatók sorozatairól van-e épp szó (de történetet mesélnek el a reklámok, a videójátékok és még ki számolja, mennyiféle tartalom). Forma ide vagy oda, valami vagy érdekes, vagy nem, és ami általában érdekli az átlagos történetfogyasztót, az a drámai konfliktus, valami jókora balhé ember és ember, ember és társadalom, ritkábban ember és természet között.
Művészet vagy tudomány?
Ami a talán legkorszerűbb és legnépszerűbb történetmesélő médiumunkat, a mozgóképet – legyen az mozi vagy sorozat – illeti, manapság Nyugaton, főleg Hollywoodban a drámaírás nem is annyira művészet, mint inkább szakma, tudomány. Amerikában szinte nem is lehet filmes tanszéken professzor olyan ember, akinek nem jelent meg saját kézikönyve a forgatókönyvírásról, miközben persze mindben ugyanaz van, legfeljebb árnyalatnyi különbségekkel. És erre a bizonyos ugyanarra talán senki és semmi nem volt nagyobb hatással, mint Egri Lajos és A drámaírás művészete. Ez egyben azt is jelenti, hogy a korunk (a XX. század második felétől napjainkig) történetmesélését domináló hollywoodi és akár új netflixes művek alkotói, noha filmnek, mozgóképnek minősülnek, valójában egy színházi, színdarabok írásáról szóló szakkönyvből merítenek ihletet, amiben Egri Shakespeare, Molière, Ibsen és Eugene O’Neill drámáit elemzi.
Ha ezt Egri látná, biztosan tetszene neki, hiszen a könyvében maga is ír arról, hogy a zseni hibázhat, ezért vannak zseniális alkotóknak is rossz munkái, míg az egzakt szaktudás nem engedi a hibát.
Maradjunk a filmeknél a példához: ott van A Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most rendezője, Francis Ford Coppola, akit mindenki zseninek tart, joggal, hiszen a világverő hollywoodi filmtörténet négy csúcsteljesítményét rendezte, ugyanakkor rossz filmeket is bőven adott ki a kezéből. Sőt igazából nem is a kivétel, hanem inkább a szabály, hogy miután egy rendezőnek sikerül a nagy áttörés, zseninek kiáltják ki, szabad kezet és biankó csekket kap a következő filmtervére, ami pedig katasztrofálisan sikerül (ilyenkor általában a rendező forgatókönyvnek használja a kedvenc regényét, és készít egy minden ízében nézhetetlen filmet, amilyen legutóbb a Fehér zaj volt).