Az elmúlt hetekben vita bontakozott ki a Magyar Nemzet hasábjain arról, hogy 1947-et követően volt-e bármikor érdemi lehetőség a Trianonban általunk elszenvedett, majd Párizsban még eggyel tovább fokozott igazságtalanság legalább részleges orvoslására, Magyarország elcsatolt területei legalább egy részének az anyaországhoz való visszatérésére. A kérdés részben az 1968-as csehszlovákiai katonai bevonulás és a Felvidék déli, magyar többségű része kapcsán merült fel (Ágoston Balázs: Magyar remény 1968-ban), részben pedig Ukrajna függetlenné válása és Kárpátalja Magyarországnak történt állítólagos felajánlása kapcsán (Huth Gergely: A horvátoknak sikerült), amelyet többen cáfolni igyekeztek (Csóti György és Jeszenszky Zsolt, akik viszont egymásnak ellentmondtak abban a kérdésben, hogy pontosan miként véglegesedett a magyar–ukrán alapszerződés sok vitát kiváltott szövege).
Azt, hogy a felajánlás valóban megtörtént-e vagy sem, nem tudhatom, és nem is tisztem eldönteni, mindenesetre az 1990 utáni időszakot a magyar jobboldalon sokan egy olyan elszalasztott történelmi lehetőségként éltük meg és tartjuk számon, amikor talán esély kínálkozott volna egyes elcsatolt területek visszaszerzésére – és nemcsak Kárpátalja, hanem Jugoszlávia szétesése és az akkor kirobbant szerb–horvát háború kapcsán Délvidék, és Csehszlovákia szétesésének következtében a Felvidék vonatkozásában is –, amely eséllyel azonban a magyar politika nem akart és/vagy nem tudott élni.
És ha már az elszalasztott lehetőségekről beszélünk, meg kell említeni Hruscsovnak Kárpátalja egy részének visszaadására 1964-ben tett felajánlását, amelyről Kun Miklós történész beszélt és amelynek Kádár általi visszautasítása önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori első titkárát alappal nevezzük hazaárulónak. Azt, hogy a fentiek közül mi volt valós lehetőség és mi csak vágyálom, mi valósulhatott volna meg békés úton és mi vezetett volna háborúhoz, most és innen nehéz megítélni. Az mindenesetre elmondható, hogy a magyar jobboldal/nemzeti oldal ebben a kérdésben nem egységes.
Ugorjunk egy másik témára, ahol szintén az látszik, hogy a nemzeti oldalon eltérő álláspontok léteznek, amit a baloldal hol kárörvendően, hol számonkérően újra és újra a szemünkre vet! Ez pedig nem más, mint az orosz–ukrán háború kérdése, és a magyar jobboldal egy részének állítólagos oroszbarátsága.
A magyar jobboldal kétségkívül nem egységes az orosz–ukrán háború kérdésében, van, aki inkább ukránbarát, és van, aki inkább oroszbarát álláspontot képvisel. Utóbbiak egyébként jóval többen vannak annál, mint amilyen mértékben ez az álláspont a nyilvánosságban megjelenik, nem utolsósorban azért, mert az oroszokkal való szimpatizálás kimutatása verbális megkövezést eredményez, amint ez kiderült Bencsik András nyilvánosan vállalt véleményének elhangzását követően, aki a Hír TV adásában azt találta mondani, hogy ő az oroszoknak szurkol.
