Romantikus omladék
De hogy szót szóba ne öltsek, hadd kezdjem azzal, hogy elmondom, van Révfülöp mellett, Ecsérpusztán, manapság inkább az ecséri dűlőben egy ősrégi templomrom. Különleges maradvány. Nem az a tipikus, Balaton-felvidéki egyhajós épület, amivel végigtűzdelték eleink ezt a tájat, nem. Sokkal nagyobb lehetett valamikor. Majdnem akkora, mint macskaugrásnyira a salföldi pálosok kolostortemploma. Majdnem. Viszont eltérőleg attól és a vidék minden Árpád-kori templomától, emez háromhajós erődtemplom. Déli oldalához zárt előcsarnok, a szentély északi oldalához pedig sekrestye csatlakozott, ahhoz meg még egy osszáriumot is hozzátoldottak valamikor. A cinterem kapuja mellett gótikus plébánia alapjait ásták elő a hatvanas években. A régészek szerint az épület legelső templomaink közé tartozik. Egy 1082-es, Szent Lászlónak tulajdonított oklevél említi először Ecsér falut, igaz, a bulláról később kiderült, hogy hamis. Ám 1329-ben már biztosan népes település virágzott Ábrahám és Rendes mellett, erről egy hiteles oklevél tudósít. Egy 1333-ban kelt dokumentum már a falu papját is megemlíti, végül egy 1353-as birtokperben a plébános kúriája is szóba kerül. S ezzel megjelenik az ecséri templom az írott hagyatékainkban.
Az én emlékeimben azonban éppen olyan rejtelmes a templom eredete, mint a történeti múltban. Mikor jártam itt először, nem tudnám megmondani. Születésem óta minden nyarat Révfülöpön töltök, s minden barátomat, minden hozzánk látogató vidám kompániát, minden lányt, aki felé romantikus fantáziákat táplálok, egyszóval mindenkit, aki megfordul a nyaralónkban, elhurcolok a romhoz.
Akkor szerettem bele, amikor felfedeztem festményeit a falán. Eleinte azt gondoltam, hogy a különös arcéleket, a háttérben halványan kirajzolódó feszületet, a ruhák redőinek elmosódott hullámzását valami vagabund graffitilovag firkálta az egykori karzatra vezető lépcső boltíve alá, ám már gyermekként sejtettem, hogy a rajz sokkal régebbi lehet annál, mint amikor a festékszórót feltalálták. Akkoriban még a templom külső falán is látszottak furcsa foltok, vonalak. Mintha nemcsak alga és penész, a magasan fekvő kövek közül kiázott ásványok hosszú folyásnyomai lennének a vakolaton, hanem valami más is. Erős képzelettel akár egy hatalmas alakot is bele lehetett látni a fekete foltrengetegbe.
Persze józan ember erős kétséggel kezeli a maga fantáziáit, s bár gyermekként a regényes képzelet csodás képeivel jártam be a romot és környékét, később megszokott balatoni környezetem részévé laposodott a rom, s csak mint turisztikai látványosságot mutogattam barátaimnak.
A ledőlt torony
Néhány éve azonban betévedtem a révfülöpi helytörténeti múzeumba, s egy eldugott tárlóban nem is nagyon régi fényképet fedeztem föl. – Ez meg miféle rom? – böktem az ismeretlen omladékra. – Úgy látom, az ecsérpusztai templom – vont vállat a kiállításra vigyázó hölgy, és nekem elkerekedett a szemem. Kiderült ugyanis, hogy a romnak a harmincas években még állt a tornya. Azt fényképezte le, azután festette meg, majd írta le Cholnoky Jenő földrajztudós, egyetemi tanár, író és festő. Balaton című 1936-os munkájából idemásolok egy passzust: „A Balatonvidék zalai oldalának egyik legérdekesebb és eddig nagyon kevéssé méltatott jelensége a temérdek templomrom. Csak néhánynak képét mellékelem ide, de szinte megszámlálhatatlan, mert sok felismerhetetlen vagy átépítették. És ezek a templomromok túlnyomó nagy többségükben román ízlésűek, tehát az Árpád-házi királyok idejéből valók. Milyen gyönyörű kis, román ízlésű bazilika volt az Ecséri-templom, Révfülöp közelében, milyen gyönyörűek lehettek az Alsó- és felsődörgicsei templomok. Egészen különös volt az aszófői kis templom. Ennek homlokfalán, meg az Ecséri-templom homlokfalán nem régen még freskók nyomai voltak láthatók.
Emlékszem, hogy az Ecséri-templom nyugati falán a gyermekét tartó Szűz Mária óriási alakja volt látható, piros és sárga csíkos ruhában. Ma már lepusztult.
Egészen eredeti, magyar dolgok ezek. Egyszerűek, szerények, de ízlésesek és meghatóan szépen elhelyezettek. Buzgó, művelt, de szerény anyagi viszonyok közt élő nép lehetett az, amely ennyi szép kis templomot épített.
Éppen a Balaton-vidéki magyarság múltjának jellemzésére a legnagyobb gonddal kellene fenntartanunk ezeket a romokat. Nekünk ezek éppen olyan értékesek, mint a franciáknak Paris, Reims, Rouen vagy Amiens nagyszerű gótikus katedrálisa. Minden kövüket izzó hazaszeretettel kellene megvédeni, mindegyiket szent hellyé kellene tenni, körülkeríteni, a további omlástól megvédeni, virágokkal feldíszíteni és magyarázó táblával ellátni. Hisz csodájára járna a külföld! Mert nemcsak az csodálatos, hogy ennyi templomunk maradt meg, legalább romjaiban, az Árpádok korából, hanem az is megdöbbentő, hogy ennyi templom rommá lett. Nincs Európában még egy vidék, ahol ennyi templomromot láthatni! Mert sehol olyan irgalmatlan pusztítást nem végzett a mohamedánus fanatizmus, mint éppen hazánkban, mert hisz mindez a török időkben pusztult el.”
Hogy a nyugati falon a gyermekét tartó Szűz Mária óriási alakja lenne? Nosza, legközelebb, mikor Révfülöpön jártam, alaposan körülkutattam a templomot. De sajnos ma már nem kivehető ott semmi. De talán gyermekkoromban mégsem képzelődtem, az óriási embert fedezve föl az elsötétedett vakolaton. Bent azonban, a lépcső alatt… Hát ott most új fal takarja a hajdani freskómaradványokat. Téglába illesztve látható itt néhány érdekesebb kő. Remélem, mögötte ott mosolyog az a két arc, amit gyermekkoromban láttam!
Ám a Cholnoky által emlegetett alsó- és felsődörgicsei templomok ma már ugyancsak romok, és falaikon semmi nem látható. Látható viszont egy ugyancsak különös pálcikaember az alsóörsi templom falán. Hogy maradhatott meg ilyen remek állapotban? Rejtély.
Miféle freskók ezek?
És hát rögtön felmerül a kérdés: miféle freskók ezek? Különösképpen izgalmas, miféle kép lehetett az a szokatlan freskó a templom külső homlokzatán.
Rövid kutatás után kiderült, hogy amikor nagy tudású régészünk, Rómer Flóris 1861-ben a templomromnál járt, nemcsak a torony állt, amelynek ablakait reneszánsz kőkeretként azonosította, de az apszis is boltozva volt, az ajtó- és ablaknyílások és hajókat elválasztó ívsorok is megvoltak. Leírásában említést tett az akkor még sokkal jobb állapotú belső festményekről, és természetesen a homlokfal nagy méretű freskóját is bemutatta. Akkor még világosan kivehető volt. Ő az alakot Szent Kristóffal azonosította. Szerintem sem lehet más, mindjárt el is mondom, miért.
A régészek szerint ezek a képek valamikor a XV. század első felében készülhettek. A helybéli uraság, Ecséri László ekkoriban országos méltóságra emelkedett; altárnokmester lett. 1433-ban Zsigmond király kíséretében még Rómába is eljutott, és IV. Jenő pápától búcsúengedélyt hozott a falu Szűz Mária tiszteletére szentelt temploma számára. Valószínű, hogy a búcsúhellyé növekvő templom ekkor kapott előcsarnokot (a templom küszöbének helye alól XV. századi kis bécsi fillér került elő) és sekrestyét, és ekkor kapta meg lenyűgöző freskóit is.
Az érett gótika időszaka ez. Franciaországban lángol a style flamboyant, s nem mellesleg lassan véget ér a százéves háború, Konstanzban négy éven át tartó heves tivornya vet véget az egyházszakadásnak meg Husz János életének, Angliában a Canterbury meséket olvasva kacarászik és szörnyülködik a betűértők egyre növekvő tábora, Firenzében Cosimo Medici próbál végtelen pénzéhez hatalmat és kultúrát szerezni. Ecséren pedig gigászi képet festenek a templom oldalára.
Különös emberek éltek akkoriban Európában. Amikor sorban egymás után kiadta a Méry Ratio A felvidéki gótikus templomok legértékesebb kincseit bemutató albumsorozatot, rengeteget beszélgettem Jankovics Marcell-lel. Eredeti gondolatai voltak a művészettörténet majd minden területéről, így persze a magyar gótikáról is volt mondanivalója. Különös leleménynek tartotta például a szárnyasoltárokat. Olyan kegytárgyak voltak ezek, amelyekben a praktikum és a szentség találkozni tudott. Advent és nagyböjt idején ugyanis a bezárt szárnyak az isteni titkokra utaltak, míg az ünnepi időszakokban kinyitott szárnyak a kinyilatkoztatást hirdették. Későbbi korok lepellel oldották meg ezt a feladatot, ha ugyan fontosnak tartották megoldani. De a gótikus emberben élt valamiféle felfoghatatlan egység. Úgy tűnik, valóban nem különböztették meg a transzcendens és az immanens világokat. Ugyanazzal a szent áhítattal térdeltek oltárképeik előtt, mint amilyen végtelen lelkesedéssel belevetették magukat a földi lét örömeibe. Ha jobban megnézzük, az égbe törő csúcsívek alatt kihívóan divatos, már már kacér dámák illegetik-billegetik csípőiket, zord páncéloslovagok hirdetik a férfierő diadalát, selyembe, brokátba öltözött hercegek kérkednek hatalmukkal és gazdagságukkal. Okos mesterek faragnak csiki-csuki oltárokat, és ravasz megrendelők számára festenek vidéki piktorok hatalmas Szent Kristóf-figurát az ecséri templom falára.
Az úton lévők támasza
De miért éppen őt, ha egyszer tudjuk, hogy a templomot Máriának szentelték, s bent a szent szűz volt a falon látható? Nos, úgy hiszem, azért, mert a templom nemcsak zarándokhely lett Ecséri László tárnokmester ügyeskedéseinek köszönhetően, de egyúttal a fülöpi révhez sietőknek is lehetőséget adott egy könyörgésre, hogy szerencsésen jussanak át a vízen vagy egy hálaimára a somogyi partról érkezőknek. Kristóf ugyanis, mint azt jól tudjuk, az úton levők védőszentje.
Hogy ezek az utak milyen fontosak lehettek, arról egy helyi legenda is tudósít. A búcsújáró templomban az a babona alakult ki, hogy az ima csak akkor vezet üdvösséghez, ha a hívők a hagyomány által kijelölt úton jöttek a templomhoz. Történt azonban, hogy egy csoportnál a pap nem a szokásos úton akarta vezetni a búcsújárókat, hanem egy rövidebben. Szóváltás kerekedett, az emberek összevitatkoztak, összeverekedtek, olyannyira, hogy végül valaki agyoncsapta a hagyományokat nem eléggé tisztelő papot. S ahol ez megesett, azt a helyet az ecséri templom közelében még ma is Papütőnek nevezik.
A templom hófehér falára festett sárga-piros figura pedig nyilván már messziről lángolva mutatta az utat a búcsúra érkezőknek, az átkelőhöz igyekvőknek, de talán még a révésznek is, aki már a Balaton közepéről felfedezhette a tájból kiütő magas színes oromzatot, rajta a szentet, aki csekély adomány fejében mindenkor biztosítja a békés átkelést.
Mai ésszel mindez bizarr reklámfogásnak tűnik, mint balkáni templomok tornyán a neonfénybe vont feszület, ám a gótikus lélek nem talált az efféle ötletességben semmi frivolitást. Technika és hit, hétköznapi előny és templomi környezet, szorgos kereskedelem és csendes imaidő jól megfért egymás mellett. Nézegessenek csak gót festményeket! Megmutatják ma is, hogyan kell egységben élni a létet.
Borítókép: A templom és körítőfala (Forrás: Wikimedia.org)
