Azt pedig tegyük is gyorsan zárójelbe, hogy mindezt (a „megfelelő” pártra szavazók fölkarolását) végső soron mi fizetjük, ­mindannyian, hiszen a magyarok adóforintjaiból tömködi be Karácsony Gergely és sleppje a fővárosi üzemeltetésű Katona József Színház költségvetési hézagait. És az ordító veszteség dacára a mi adóforintjainkból bélelik ki Máté Gábor színházigazgatót 6,3 milliós prémiummal, noha nemrég még óriásplakátokon kínlódott a Gergely, hogy nincs pénz, a kormány „kifosztotta” Budapestet. Azért zárjuk be a zárójelet, és ne errefelé induljunk, mivel nem ez a történet lényege.

Megboldogult Csurka István szóleleménye ez, s akkor használta, amikor a vérszomjas, balliberális falka az ő és Dörner György torkának ugrott, amiért közösen pályázni merészeltek az Újszínház élére. Amely addig balliberális hitbizomány volt, haveri hűbérbirtok. Csurkáék viszont magyar színdarabokat játszó, nemzeti elkötelezettségű, hagyományos értékeket népszerűsítő színházat álmodtak meg. Félelmetes, ugye? Ez volt a „bűnük”, amiért a hiénák rájuk ugrottak. Ugyanaz a vérszomjas, balliberális falka vetődött rájuk, amelyik aztán százszor ki- és megátkozta Vidnyánszky Attilát, „freeszfe” címszóval egyetemfoglalást és pancserpuccsot szervezett, most pedig a harmincszázalékos pártkuponokat osztogatja.

„Az Ascher Café Dörnert és engem nácinak nevez, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a liberális konszenzusból és elkezdjük megszervezni a magyar nemzeti megújulás és összetartozás közösségét. Egy icipici helyen, egy színházban. Leszólják a pályázatunkat, mert ezekhez hasonló gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális konszenzusba illő pedáns igazodás. Igazodás önökhöz, akik minden tiltakozásuk ellenére letűnnek a színről? Igen, az önök liberalizmusa ma kirekesztő rendszert képvisel, méghozzá kétségbeesetten. Önök talán jobban tudják, hogy az idejük lejárt, mint mi. Hiába van még szinte minden a Molnár Tamás által felsorolt konszenzusképző eszközök és intézmények közül a kezükben, ha az Ascher Café egy színháztól ennyire berezel, akkor az az önök közeli teljes eltűnését jelzi. Félnek, pedig van három tévéjük, vannak országos és helyi lapjaik, hetilapjaik, több, mint ideát. […] Egyetlen színháztól ennyire megijedni, nem zárórapánik ez?” – írta 2011-ben Csurka István. S lám, azóta is ugyanezeket a köröket futjuk.

Egyéb téren szerencsére akad némi változás, jó irányú, hiszen a nemzeti oldal – ha lassan, cammogva is – próbálja birtokba venni az őt régóta megillető kulturális teret, amely létezéséhez elengedhetetlen, s amelyre tizennégy éve folyamatosan fölhatalmazást kap a választóktól (lásd még: demokrácia). Ám eme kulturális teret az Ascher Café nem adja, megtagadná a nemzeti oldaltól. Mert ez a politikai alapon szervezett, zárt klikk minden egyes színházra meg portásállásra hídfőállásként tekint, amelyek majd visszasegítik kedvenceiket a húsos kondérhoz. Addig, amíg ez bekövetkezik, marad a harmincszázalékos bohóckodás meg az egyre fáradtabb, fasisztázós interjúk Alföldi Róberttel.

Szeretek régebbi interjúkat előkotorni, különösen ilyenkor, ilyen méretes lebukás után. Fölidézni, mit mondott, hogyan fenyegetőzött az, aki most éppen lapít, mint villamos rája a pocsolyában. „Szerintem nem volt jó ötlet rálépni a művészek bütykére. Nagyon rossz ötlet volt, mert ha a kreatív energiáinkat elkezdjük használni a politika ellen, akkor nagy sz…rban lesznek.” Nagy Ervin ígérte mindezt pár esztendeje, miután a kormány nem annyi százmil­liót gurított az akolbéli színházaknak, amennyit azok követeltek. Volt tüntetés is, bizony. (Ahová aztán nem ment el az ­Eszenyi ­Enikő, s ezért az ő torkát is átharapta az Ascher Café.) Nagy Ervin később az amerikai nagykövet szé­derestjén mosolygott, közvetlenül a zsidólistázó pali mellett. Tüneményes csapat. De hát kivel is vacsoráljon egy színész, ha nem a birodalom küldöttével?

Korábbi tüntetési szónoklatokat is érdemes újra átfutni. Nicsak, mit zengedezett a főpolgármester az imént említett színházi tüntin? Valami ilyesmit: „megvédjük a színházainkat, amelyeknek egy rossz és káros törvény veszélyezteti a művészi szabadságát”. Nofene. Továbbá: „Nem adunk át egyetlen színházat sem a kormánynak, még ha kérik, akkor se: minden színház fenntartói joga a fővárosnál marad. A művészi szabadságukban veszélyeztetett színházakat tisztán önkormányzati finanszírozásba vonjuk, vagyis nem lesz az államnak beleszólása a Katona József Színház, az Örkény Színház, a Radnóti Színház és a Trafó művészeti munkájába.” És így tovább.

„Ha Isten engedi, még leteszek a magyar asztalra egyet-mást, és élettapasztalatom viszem be a színházba. Miért akarnak ebben megakadályozni? Nem, rosszul írtam ezt. Fordítva van: ebben akarnak megakadályozni. A magyarságot akarják megakadályozni a kibontakozásban” – írta Csurka István, akinek darabjait a Katona természetesen azóta sem, az Újszínház viszont játssza. Érteni vélem, hogy a kultúra korábbi teljhatalmú, balliberális urai­nak fáj: a nemzeti oldal is fölkéredzkedett a pályára, ők is léteznek, lélegeznek. Ám jobb, ha megbékélnek a dologgal. Az igazságot is meg lehet szokni.

Borítókép: Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója. Intézményében a Gyurcsány-párt tagjai politikai-ideológiai elsőbbséget élveznek bármelyik más színházlátogatóval szemben (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)