Ha valakit úgy áld meg a sors keze, hogy különféle kacskaringós utakon Isztria felől közelítheti meg ábrándozásainak legfontosabb helyszínét – Olaszország, naná! –, könnyen elképzelhető, hogy még az erős trieszti felütés, a Monarchia diszkrét bája a tenger illatával feltuningolva előtt beszédül Muggiába. Egy kávé, mondjuk, a díszlet felettébb alkalmas. Velence, kicsiben. Jó, ez arrafelé nem nagy kunszt, például Chioggia is olyasféle, szűk utcácskák szaladgálnak bele a kék vízbe, reggelente friss fogás a halászoktól, remek borok a környékről, szóval majdnem minden, ami a sosemvolt aranykort idézi, az elviselhetetlen tömegturizmus nélkül.
És ha már ott vagyunk, ebben a pompás Muggiában, betérünk egy templomba is, illő megköszönni az addigi utat és hasonlót kérni a továbbiakra. Legyen az a templom mondjuk a Duomo dei SS. Giovanni e Paolo, de erre már nem emlékszem pontosan, régen volt. Mindenesetre ott láttam életem legszebb betlehemét, a rózsaablakon át beszűrődő félhomályban.
Szeretem a betlehemeket. Ki tudja, miért, talán valami gyerekkori fixáció lehet, beakadt, rögzült, aztán rátelepedett még a születés misztériumának gyönyörűsége, az élet szüntelen dicsőítése. És akkor, ott – persze nem olyan pontosan, mint most – a magyar irodalom egyik rejtőzködő zsenije, Dsida Jenő jut eszembe. Jelesül ez: Közeleg az emberfia.
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
Uhh. Nem nagyon volt mit hozzátenni. Csak átlépni közel egy évszázadot és a templom küszöbét, ki a téli verőfényben hancúrozó sirályok közé.
Szégyenszemre Vörsön nem jártam még soha. Bakancslista, a legjobb nyolc között. Európa legnagyobb beltéri betleheméről beszélünk és egyben alliterálunk jókedvűen. 1948. Orwell megírja az 1984-et, a vörsiek pedig lebontották a Jézus Szíve-oltárt a templomban, és egy betlehemet emeltek a helyére. Gipszből, valamint az ember- és állatfigurák kivételével kizárólag természetes anyagokból.
Magam elé képzelem az egykori vörsieket, még tán orgonaszót is hallok közben. Tíz napon át zajlik az építkezés, három köbméternyi tuja, húsz fenyő és négy köbméternyi egyéb faanyag kerül bele, Isten dicsőségére.
