Antall József, a rendíthetetlen misszionárius

„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.” Ezt a Jókai által idézett, Bethlen János erdélyi kancellártól származó keserű igazságot joggal elmondhatta volna Antall József is, aki ma harminc éve, advent harmadik vasárnapján, hosszú, súlyos betegség után adta vissza lelkét a Teremtőnek. Ebből az alkalomból Kövér László házelnök fővédnökségével emlékkonferenciát rendez ma az Országházban a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár az Országgyűlés Hivatalával és a Batthyány Lajos Alapítvánnyal közösen.

A rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott miniszterelnökről méltó módon megemlékezni nem csupán azért helyénvaló, mert ő volt az új, demokratikus Magyar Köztársaság alapító kormányfője, de azért is, mert a történelmi távlat már lehetővé teszi, hogy harag és elfogultság nélkül, pártatlanul tegyük mérlegre az alig négy évet (1989 őszétől 1993. december 12-ig) átölelő politikusi életművét. A fenti szállóigét azért is idéztem, mert ezt a gondolatot Antall-lal kapcsolatban már többen megfogalmazták, elsőként talán Tölgyessy Péter, aki harminc éve írt nekrológjának ezt a címet adta: Tette, mint lehetett.

Orbán Viktor az öt éve rendezett emlékkonferencián ezt mondta Antallról:

– Mindig az jut az eszembe, amikor rá gondolok, hogy mi mindent nem tehetett meg, pedig megvolt benne a tehetség, a tapasztalat, a legjobb életkorban volt, és a korszak is nagy tetteket kívánt.

A mai miniszterelnök így értékelte elődjét, akinek ő is a parlamenti ellenzékéhez tartozott: – Kétharmad híján Antall József azt tette, amit tehetett, és amit tett, az nem volt kevés. Sőt, az adott körülmények között kész csoda, hogy képes volt erre, és eljuttatta Magyarországot odáig, ahová 1993 teléig eljutott.

Orbán Viktor Antall örökségét mégsem abban látja, hogy csak korlátozott változásokat indíthatott el, hanem abban, hogy nem adta fel. – Sohasem adta fel, a kedvezőtlen erőviszonyok ellenére sem adta fel a célját, hogy visszavezesse Magyarországot egykori, kommunizmus előtti önmagához… Az ő rendíthetetlensége is kellett, hogy mi, akik túléltük őt, kitartsunk. Hálásak vagyunk neki személyes példaadásáért.

Hiányérzet és hála – paradox érzések Antall József személyével és örökségével kapcsolatban. A nemzeti-polgári oldalon ma is számosan vannak, akiknél csak az első létezik, akik fanyalognak, vagy egyenesen megkérdőjelezik a rendszerváltoztató kormányfő politikáját, teljesítményét, s őt teszik a fő felelőssé az első kormányzati ciklus hibáiért, mulasztásaiért, kudarcaiért, végső soron az 1994-es posztkommunista restaurációért. A hiányérzet nem indokolatlan, de nem is utólagos.

Antall előre látta, fájdalmasan pontosan, hogy kamikazekormányt kell vezetnie. Már 1990 tavaszán tisztában volt vele, milyen iszonyatosan nehéz feladat vár rá és kormányára a mély gazdasági, szociális és morális válság által sújtott, a bukott szocialista pártállam által végletesen eladósított és elszegényített Magyarország talpra állítása és fejlődési pályára állítása érdekében.

Ezért nyilatkozta akkor a Der Spiegel német hetilapnak: „Aki ma Magyarországon arra vállalkozik, hogy miniszterelnök legyen, annak vagy fanatikusnak, misszionáriusnak kell lennie, vagy pedig őrültnek.” És ezért mondta 1990. május 23-án miniszterelnöki beiktatási beszédében, hogy kétségek gyötrik, nyomasztja a felelősség súlya, tudva azt, milyen hihetetlen veszélyek fenyegetik ezt az országot.

Ennek az országnak a szabadságát, szuverenitását, nemzeti identitását akkor is és azóta is hatalmas erőközpontok és hálózatok fenyegették, fenyegetik kívülről, magyarországi ügynökeik és csatlósaik által pedig belülről. Antallnak ahhoz hasonlóan egy romokban lévő országot kellett talpra állítania, gyökeresen átalakítania és működőképessé tennie, mint Trianon után Bethlen Istvánnak. De neki nem egy évtized, csupán alig három és fél év adatott, s ezalatt megteremtette a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság intézményeit, a korszerű közigazgatást és önkormányzati rendszert, a szovjet gyarmat zsákutcájából visszavezette az európai nemzetek nagy családjába a szabad, független Magyarországot. Bár nem sikerült kiépítenie a szociális piacgazdaságot, mégis, minden belső és külső nehézség ellenére fenntartotta az ország működőképességét.

Mégpedig folyamatos, erős ellenszélben, mert az MDF vezette konzervatív–kereszténydemokrata–kisgazda-koalíció kormányon volt ugyan, de hatalmon nem. A gazdasági, kulturális és kommunikációs hatalom nagyrészt a régi posztkommunista és a vele szövetséges új neoliberális elit, valamint széles hinterlandja kezében maradt.

Antallnak a mély gazdasági, pénzügyi válság közepette, a mohó külföldi hitelezők és privatizátorok, a hazai destruktív ellenzék és az általa marionettbábuként mozgatott államfő, a megörökölt, megbízhatatlan államapparátus, a társadalmi nyilvánosságot uraló ellenséges média, valamint a „jogállami forradalmár” szerepét játszó, politikai aktivista Alkotmánybíróság mellett saját súlyos betegségével is küzdenie kellett. Mégsem mondott le – orvosai javallata ellenére sem! –, hanem halála napjáig a helyén maradt és szolgálta a hazáját, igazi, rendíthetetlen misszionáriusként. Cselekedte azt, ami lehetséges volt. És vitathatatlan, hogy jobb állapotban hagyta maga után az országot, mint ahogy ő kapta a bukott rendszertől. Ezért valóban megérdemli, hogy hálával és tisztelettel emlékezzünk a rendszerváltoztatás miniszterelnökére.