Amikor 1997. május 2-án, a választások után Londonban reggel összegyűltünk az egyetemi kantinban, kialvatlan szemű angol kollégáimnak megjegyeztem: „Úgy néz ki, győzött a Munkáspárt.” Erre az egyetem dékánja sugárzó arccal felém fordult, és azt mondta: „Ez nem győzelem volt, hanem földcsuszamlás!” Pedig 1997-ben Tony Blair „csak” 12,5 százalékot vert rá a bugyuta John Major által vezette konzervatívokra.
Ez akkor kolosszális aránynak számított, ezzel szemben mára szinte senki sem lepődik meg azon, hogy a munkáspártiak jelenleg tizennyolc százalékkal vezetnek a közvélemény-kutatásokban a szétesőfélben levő, irányt vesztett brit konzervatívokkal szemben. A különbség csak az, hogy huszonhét évvel ezelőtt egy sármos, energikus vezető állt a brit baloldal élén, a mai, Keir Starmer pedig egy megfáradt, ötlet nélküli marxista politikai fosszília, akitől még a legelkötelezettebb szavazói sem várnak semmit.
A huszonhét évvel ezelőtti szocialista győzelemnél a szavazók többsége még nem értette, hogy az európai civilizáció egyik legkiemelkedőbb nemzeténél – churchilli kifejezéssel élve – a vég kezdetének lehettünk tanúi. Mondhatnánk azt, hogy egy Keir Starmer vezette kormány hatalomátvétele ezután a vég vége lesz, ha ugyan ez már a gyakorlatban évekkel korábban nem következett volna be. A brexitreferendum tudniillik a britek utolsó kétségbeesett és egyben reményteljes próbálkozása volt az önrendelkezésük visszanyerésére és mellőzött nemzeti kultúrájuk visszaállítására saját országukban.
Felismerték, hogy az Európai Unió a nemzeti önrendelkezési törekvések, köztük a határok feletti ellenőrzés fenntartásának esküdt ellenségévé vált, csak azt nem tudatosították, hogy saját vezetőik is ennek a politikai iránynak hűséges helytartói és végrehajtói. Ahelyett, hogy a brexit által felkínált függetlenséget valósították volna meg, az amerikai érdekeket vakon követő globalista konzervatívok egy brüsszeli típusú, nemzeti érdeket mellőző rendszert alakítottak ki Westminsterben.
A brit álkonzervatívok nem egyszerűen becsapták a polgáraikat. Túl gyávák voltak ahhoz, hogy tudatosan szembeszálljanak a polgárok népszavazásban kifejezett, félreérthetetlen akaratával. Nem, ők más módszert alkalmaztak: az ellenőrizetlen bevándorlással és a multikulturalizmus antinemzeti ideológiájának erősítésével irányíthatatlanná tették országukat. Ennek eredményeként ma már nincsenek meg sem az alkotmányos, sem a politikai eszközök ahhoz, hogy megállítsák az ország teljes kulturális és demográfiai összeomlását. Persze a multikulturális anarchiába süllyedt országot még elméletileg vissza lehetne terelni egy régi, kulturálisan homogén mederbe, csak sajnos garantáltan nem demokratikus és nem humánus módszerekkel.
