Korunk egyik slágertémája a nevében is értelmetlen klímavédelem. Ez is olyasmi, amihez mindenki érteni vél, akár a focihoz, a politikához vagy mostanában a járványügyhöz és a virológiához. Ez egy határig szórakoztató. Baj akkor keletkezik, ha a meggyőződéses butaság ideológiává kövesedik, és kérlelhetetlen magabiztossággal garázdálkodik a politika világában.
Ilyen az úgynevezett zöldpolitika, amely párhuzamba állítható a száz évvel ezelőtti osztályharcos kommunista mozgalmakkal: valós, rendkívül összetett problémahalmazból ötletszerűen kiragad egy-egy alkotóelemet, és azokra torz világnézeti alapállásból szükségszerűen életidegen, tehát a valóságot megerőszakoló választ ad. Így szállták meg és torzították kölcsönös méltányosság és emberség helyett százmillió ember halálát előidéző vérgőzös bolsevik gyűlöletté a XIX. és a XX. század fordulóján az embertelen angolszász kapitalizmus által megnyomorítottak jogos szociális igényeit.
Ugyanez történik a környezetvédelem és a klímaváltozás ügyében. Leegyszerűsítve azt látjuk, hogy
a baloldalon a korlátolt, ám annál harciasabb, ráadásul gyakran sunyi ideológiai árukapcsolással az Európát sújtó szervezett népességcserét és a genderelmebajt is felkaroló, vagyis valójában nem zöldek, hanem vörös sötétzöldek ostobaságokat hajtogatnak, a jobboldal jelentős része pedig ezért nem csupán érthető irtózattal fordul el az ámokfutóktól, hanem az egész kérdéskört valótlan képzelgésnek tekinti. Ez hibás, ezért veszélyes reakció.
A klímaváltozás és számos más természetvédelmi, környezetvédelmi probléma ugyanis a futóbolondok hisztériájától függetlenül valóságos kihívás. A svájci filozófus, Henri-Frédéric Amiel frappáns megállapítása, miszerint a tévedés annál veszedelmesebb, minél több benne az igazság, erre az esetre is tökéletesen helytálló. Hogy klímaváltozás van, azt mindenki érzi a bőrén. Ezt jelzik az egyre nagyobb kilengéssel érkező időjárási szélsőségek: az egyre gyakoribb, egyre hosszabb és egyre forróbb aszályos éveket követő rendkívül csapadékos évek, ráadásul egyre egyenlőtlenebb és kedvezőtlenebb eloszlással. Egyre ritkább a havazás, egyre enyhébbek a telek, ami kedvez a mezőgazdaságra ártalmas kártevők téli túlélésének. Az átlaghőmérséklet folyamatos emelkedése tény, és bár persze a földi klíma mindig is változott, voltak a mainál jóval forróbb és jóval hidegebb időszakok is, az adatok ismeretében vitathatatlan, hogy az elmúlt nyolc-tízezer évben csak csekély mértékben módosult egyik vagy másik irányba a klíma. Ennek az az oka, hogy a természetes folyamatok nagyjából annyi szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, amennyit a Föld felülete, például a növényzetnek köszönhetően el is nyel. Vagyis egyensúlyi helyzet állt fenn.
Csakhogy durván kétszáz évvel ezelőtt az ipari forradalommal óriási szén-dioxid-többlet került a levegőbe, amit a növényzet akkor sem tudna elnyelni, ha mindenütt érintetlenül maradt volna. De nem maradt, hiszen az ember intenzív tájátalakító tevékenysége erdők sokaságát irtotta ki. Ennek következtében megduplázódott a légkör szén-dioxid-tartalma, és mivel üvegházhatású gázról van szó, ez (minden ellenkező híreszteléssel szemben) nagyon is közrejátszik a bolygónk átlaghőmérsékletének emelkedésében.
A híradásokat nézve láthatjuk, hogy főleg a Távol-Keleten nyaranta akár hónapokig tartó, ötven Celsius-fok körüli kánikulában fulladoznak az ott élők, telente pedig olyan füstködben, amelyben a látótávolság akár egy-két méterre csökken.
