Dárdai Pál húsz éve még másként tervezte

Nem ez persze a lényeg, hanem az, amit akkor Dárdai mondott. A családjáról mesélt, arról, hogy milyen szeretetteljes közegben nevelkedtek a testvérével. És a terveiről. Hogy ha majd egyszer befejezi a profi futballt, akkor hazaköltözik Pécsre, átveszi a helyi labdarúgás irányítását, felvirágoztatja a PMFC-t, s idővel szövetségi kapitány szeretne lenni. Akkoriban én sem csupán tiszteltem Dárdait, hanem valósággal rajongtam érte. Végre itt egy futballista, akinek a lába, a feje és a szíve is a helyén van. Palit akkoriban én is bármikor felhívhattam. A 2006-os németországi világbajnokság alatt terveztem, hogy meglátogatom, kissé szentimentálisan még magyar csapatokból álló gombfocikészletet is vittem magammal ajándékként a fiainak. A látogatás elmaradt, mert a vb alatt a magyarok – rokonok, barátok, kollégák – valósággal megszállták a család otthonát, de azért persze összefutottunk Berlinben, úgy is fogalmazhatok, szakított időt a találkozásra.

Aztán másként alakultak a dolgok. Pali nem költözött haza, nem vette át a PMFC irányítását, igaz, a szövetségi kapitányi kinevezést így is kiérdemelte, de dolgavégezetlenül távozott a tisztségből. Mert hívta a Hertha. Akkoriban is készítettem vele egy interjút, aminek némi szorongással adtam az „Ich bin ein Berliner” címet, mert Pali ezekkel a szavakkal ezt ugyan nem mondta ki, de a gondolatai ezt sugallták. Mint utóbb kiderült, a félelmem alaptalan volt, Dárdai ugyanis pontosan így érzett már akkor is. A magyar gyökereit sohasem tagadta, németnek az ott töltött immár két és fél évtized dacára sem akaródzik vallani magát, de Kennedy hatásos mondata talán egyetlen Berlinben letelepedett külföldit sem jellemez jobban, mint őt.

Idézhetném egy másik emlékezetes interjúmat. Mocsai Lajos, a magyar női és férfiválogatott egykori szövetségi kapitánya, ma már a TF rektora azt mondta, tízévnyi távollét, németországi tartózkodás után tudatosan költözött haza a család. A gyerekei ugyanis kamaszkorba léptek, s pontosan tudta, csak akkor erősödik meg, avagy kerekedik felül a magyar identitásuk, ha a középiskolát már Magyarországon végzik. Igen, így van, úgy tizenkét-tizennégy éves korig a családi fészek az irányadó, utána viszont egyre inkább a kortárscsoport, a baráti kör, a kinyíló világ megannyi ingere formálja a személyiség érését. Szociológiai közhely továbbá, hogy a kettős identitás csupán ideiglenes, helyesebben átmeneti állapot: az egyikből a másikba.

Együtt a magyar válogatottban is?

Dárdai Pált persze nem kínozzák ilyen gondolatok. Miért is kínoznák, hiszen élete talán legszebb napjait éli, elérte, amire a szíve mélyén vágyott: együtt dolgozik a fiai­val. Ő a Hertha vezetőedzője, három fia, Palkó, Márton és Bence pedig a csapat egyre inkább meghatározó játékosa. Sportember, edző álmodhat ennél szebbet? Aligha. A családnak persze nemcsak dicséretből, hanem irigységből és bírálatból is kijut, de ezt mindannyian jól kezelik. A csapat, az „öltöző” nyelve természetesen a német, bizony furcsán venné ki magát, ha a három fivér – pláne a faterrel kiegészülve – magyarul frakciózna. Innen nézve különösen érthető, hogy a három testvér egymás között németül beszél.

A Dárdai márkanév a magyar sportban. Egyre inkább a németben is. A gyökér nemcsak kapaszkodik a neki rendelt rögökbe, hanem táplálja is az egyre terebélyesedő lombkoronát. Minden összefügg mindennel, ebben ideológiamentesen mindannyian egyetérthetünk. Rajtunk is áll, hazatalál-e az, akit idegenbe vezérelt sorsának csillaga. Ha másképp nem megy, hát osztozunk Berlinnel a Dárdai családon, de legyintve nem mondhatunk le róla. Hazavárjuk őket. S nem csak látogatóba.

Borítókép: Dárdai Pál (Fotó: Nemzeti Sport/ Szabó Miklós)