„A szüleimmel magyarul, a testvéreimmel, Mártonnal és Palkóval pedig németül beszélek.” A minap Bence, a legifjabb Dárdai fivér árult el kulisszatitkot a családi életről a német Bild lapnak adott interjúban. Érdekes, sőt meglepő adalék az egyik legismertebb magyar sportfamíliáról. Eddig ugyanis nem így tudtuk. Amikor betekintést enged a családi miliőbe, az édesapa, Dárdai Pál rendre arról beszél, hogy noha Berlinben élnek, német közegben telnek a mindennapjaik, a magyar a családi fészek nyelve. Bence ezt egyszerre megerősítette és cáfolta.
Most mégsem az következik, amire sokan számítanak: nem áll szándékomban elverni a port Dárdai Pálon és a fiain. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert noha ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, nem tudom beleképzelni magam az ő helyzetébe. Nemhogy huszonhat évet, egy hónapot sem éltem külföldön, értelemszerűen a gyerekeim is itthon cseperedtek fel. Ami itt természetes, mi több, magától értetődő, az ott nyilván nem.
Magyarként német közegben
Dárdai Pál gyerekeinek ugyan magyar az anyanyelvük, de a tudatuk már vegyes, valószínűleg inkább német, amin nincs mit csodálkozni, hiszen nekik Magyarország inkább csak a nyaralást jelentette, jelenti. Németországban nevelkedtek, ott jártak iskolába, közösségbe, futballozni, a barátaik is németek, bár Berlinben és a labdarúgás közegében élve ennél valószínűleg még vegyesebb is a kép.
Nem, eszem ágában sincs bántani Dárdai Pált, legfeljebb sajnálkozhatok, hogy így alakult. Igen, valószínűleg kicsit önzőn, de hát én sem tudok és nem is akarok menekülni attól a közegtől, amely meghatározza a tudatomat. Azzal a kiegészítéssel, ezért kár érte, hogy így alakult a Dárdai család élete, mert anno a családfő sem egészen így képzelte el a jövőjét.
Újságírói pályafutásom egyik legjobb, de legalábbis legbensőségesebb interjúját Dárdai Pállal készítettem még 2002 szeptemberében. Két hónappal azután, hogy a válogatott labdarúgó elvesztette az öccsét, Balázst. Az interjú körülményeire is jól emlékszem. A magyar válogatott Tatán edzőtáborozott, minden előzetes igény, engedély és jóváhagyás nélkül leutaztam Tatára, a tréning után megszólítottam, félrehívtam Dárdait, majd leültünk egy padra és beszélgettünk egy órát, ami alapján megírtam a cikket, s publikálás előtt a kéziratot sem kellett senkivel jóváhagyatnom. Akkoriban még így volt szokás. Más idők jártak, az én korosztályom tagjai azt is hozzátennék, szebb és jobb, emberibb. Feltételezem, maga Dárdai Pál is így gondolja, noha azt az időszakot éppenséggel nem nevezhetjük a magyar labdarúgás aranykorának.
