„Wir sind alle Berliner”

„A szüleimmel magyarul, a testvéreimmel, Mártonnal és Palkóval pedig németül beszélek.” A minap Bence, a legifjabb Dárdai fivér árult el kulisszatitkot a családi életről a német Bild lapnak adott interjúban. Érdekes, sőt meglepő adalék az egyik legismertebb magyar sportfamíliáról. Eddig ugyanis nem így tudtuk. Amikor betekintést enged a családi miliőbe, az édesapa, rendre arról beszél, hogy noha Berlinben élnek, német közegben telnek a mindennapjaik, a magyar a családi fészek nyelve. Bence ezt egyszerre megerősítette és cáfolta.

Dárdai Pál, Dárdai Márton, magyarul, beszélnek, Berlin, válogatott, identitás — Dárdai Pál és a középső fia, Márton. Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

Most mégsem az következik, amire sokan számítanak: nem áll szándékomban elverni a port Dárdai Pálon és a fiain. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert noha ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, nem tudom beleképzelni magam az ő helyzetébe. Nemhogy huszonhat évet, egy hónapot sem éltem külföldön, értelemszerűen a gyerekeim is itthon cseperedtek fel. Ami itt természetes, mi több, magától értetődő, az ott nyilván nem.

Magyarként német közegben

Dárdai Pál gyerekeinek ugyan magyar az anyanyelvük, de a tudatuk már vegyes, valószínűleg inkább német, amin nincs mit csodálkozni, hiszen nekik Magyarország inkább csak a nyaralást jelentette, jelenti. Németországban nevelkedtek, ott jártak iskolába, közösségbe, futballozni, a barátaik is németek, bár Berlinben és a labdarúgás közegében élve ennél valószínűleg még vegyesebb is a kép.

Nem, eszem ágában sincs bántani Dárdai Pált, legfeljebb sajnálkozhatok, hogy így alakult. Igen, valószínűleg kicsit önzőn, de hát én sem tudok és nem is akarok menekülni attól a közegtől, amely meghatározza a tudatomat. Azzal a kiegészítéssel, ezért kár érte, hogy így alakult a Dárdai család élete, mert anno a családfő sem egészen így képzelte el a jövőjét.

Újságírói pályafutásom egyik legjobb, de legalábbis legbensőségesebb interjúját Dárdai Pállal készítettem még 2002 szeptemberében. Két hónappal azután, hogy a válogatott labdarúgó elvesztette az öccsét, Balázst. Az interjú körülményeire is jól emlékszem. A magyar válogatott Tatán edzőtáborozott, minden előzetes igény, engedély és jóváhagyás nélkül leutaztam Tatára, a tréning után megszólítottam, félrehívtam Dárdait, majd leültünk egy padra és beszélgettünk egy órát, ami alapján megírtam a cikket, s publikálás előtt a kéziratot sem kellett senkivel jóváhagyatnom. Akkoriban még így volt szokás. Más idők jártak, az én korosztályom tagjai azt is hozzátennék, szebb és jobb, emberibb. Feltételezem, maga Dárdai Pál is így gondolja, noha azt az időszakot éppenséggel nem nevezhetjük a magyar labdarúgás aranykorának.

További Vélemény híreink

Bulgakov nagy-nagy bánatára

Dárdai Pál húsz éve még másként tervezte

Nem ez persze a lényeg, hanem az, amit akkor Dárdai mondott. A családjáról mesélt, arról, hogy milyen szeretetteljes közegben nevelkedtek a testvérével. És a terveiről. Hogy ha majd egyszer befejezi a profi futballt, akkor hazaköltözik Pécsre, átveszi a helyi labdarúgás irányítását, felvirágoztatja a PMFC-t, s idővel szövetségi kapitány szeretne lenni. Akkoriban én sem csupán tiszteltem Dárdait, hanem valósággal rajongtam érte. Végre itt egy futballista, akinek a lába, a feje és a szíve is a helyén van. Palit akkoriban én is bármikor felhívhattam. A 2006-os németországi világbajnokság alatt terveztem, hogy meglátogatom, kissé szentimentálisan még magyar csapatokból álló gombfocikészletet is vittem magammal ajándékként a fiainak. A látogatás elmaradt, mert a vb alatt a magyarok – rokonok, barátok, kollégák – valósággal megszállták a család otthonát, de azért persze összefutottunk Berlinben, úgy is fogalmazhatok, szakított időt a találkozásra.

Aztán másként alakultak a dolgok. Pali nem költözött haza, nem vette át a PMFC irányítását, igaz, a szövetségi kapitányi kinevezést így is kiérdemelte, de dolgavégezetlenül távozott a tisztségből. Mert hívta a Hertha. Akkoriban is készítettem vele egy interjút, aminek némi szorongással adtam az „Ich bin ein Berliner” címet, mert Pali ezekkel a szavakkal ezt ugyan nem mondta ki, de a gondolatai ezt sugallták. Mint utóbb kiderült, a félelmem alaptalan volt, Dárdai ugyanis pontosan így érzett már akkor is. A magyar gyökereit sohasem tagadta, németnek az ott töltött immár két és fél évtized dacára sem akaródzik vallani magát, de Kennedy hatásos mondata talán egyetlen Berlinben letelepedett külföldit sem jellemez jobban, mint őt.

„Wir sind alle Berliner.” Így talán még pontosabb, még jobban kifejezi a család kötődését. Ami Dárdai Pál változó prioritását is meghatározza. Semmi okom sincs kétségbe vonni húsz évvel ezelőtti tervei komolyságát, csak éppen időközben a fiaira is gondolnia kellett. A fiaira, akik már jobban ragaszkodnak Berlinhez és Németországhoz, mint Pécshez és Magyarországhoz, akik ráadásul mindhárman édesapjuk útját járják, a futball nemcsak a szenvedélyük, hanem egyben a hivatásuk. Nem azért mélyült el a berlini érzés, mert a családi kupaktanács így döntött, hanem mert az élet így hozta.

Idézhetném egy másik emlékezetes interjúmat. Mocsai Lajos, a magyar női és férfiválogatott egykori szövetségi kapitánya, ma már a TF rektora azt mondta, tízévnyi távollét, németországi tartózkodás után tudatosan költözött haza a család. A gyerekei ugyanis kamaszkorba léptek, s pontosan tudta, csak akkor erősödik meg, avagy kerekedik felül a magyar identitásuk, ha a középiskolát már Magyarországon végzik. Igen, így van, úgy tizenkét-tizennégy éves korig a családi fészek az irányadó, utána viszont egyre inkább a kortárscsoport, a baráti kör, a kinyíló világ megannyi ingere formálja a személyiség érését. Szociológiai közhely továbbá, hogy a kettős identitás csupán ideiglenes, helyesebben átmeneti állapot: az egyikből a másikba.

További Vélemény híreink

Munka, dicsőség, jutalom

Együtt a magyar válogatottban is?

Dárdai Pált persze nem kínozzák ilyen gondolatok. Miért is kínoznák, hiszen élete talán legszebb napjait éli, elérte, amire a szíve mélyén vágyott: együtt dolgozik a fiaival. Ő a Hertha vezetőedzője, három fia, Palkó, Márton és Bence pedig a csapat egyre inkább meghatározó játékosa. Sportember, edző álmodhat ennél szebbet? Aligha. A családnak persze nemcsak dicséretből, hanem irigységből és bírálatból is kijut, de ezt mindannyian jól kezelik. A csapat, az „öltöző” nyelve természetesen a német, bizony furcsán venné ki magát, ha a három fivér – pláne a faterrel kiegészülve – magyarul frakciózna. Innen nézve különösen érthető, hogy a három testvér egymás között németül beszél.

Mégis, mi mást kívánhatnánk, mint hogy térjenek vissza a gyökerekhez. A magyar válogatottban fordulhatna a kocka, ott bizony a német szó hatna furcsán. Palkó már bemutatkozott a válogatottban, igaz, eddig csak egyszer jutott szóhoz, s ha hihetünk a híreknek, erősen győzködi Mártont. Mi több, a középső fivér hajlik arra, hogy elfogadja az invitálást, akár már a tavasszal ő is debütálhat, s nyáron a magyar válogatott labdarúgójaként szerepelne a németországi Európa-bajnokságon, alkalmasint a német válogatott ellenfeleként.

A Dárdai márkanév a magyar sportban. Egyre inkább a németben is. A gyökér nemcsak kapaszkodik a neki rendelt rögökbe, hanem táplálja is az egyre terebélyesedő lombkoronát. Minden összefügg mindennel, ebben ideológiamentesen mindannyian egyetérthetünk. Rajtunk is áll, hazatalál-e az, akit idegenbe vezérelt sorsának csillaga. Ha másképp nem megy, hát osztozunk Berlinnel a Dárdai családon, de legyintve nem mondhatunk le róla. Hazavárjuk őket. S nem csak látogatóba.