A Studebaker valamikor menő amerikai autó volt. Az interneten árult egyik, 1937-ben forgalomba helyezett oldtimer példányért most Hollandiába kellene elutaznunk, és 31 500 negyedik birodalmi márkát (oppardon, eurót), azaz 12 millió forintot leszurkolnunk. A Studebakert a minap abban a portrécikkben emlegettük, amelyet lapunk Kati Martonról, a magyarországi dollárbaloldalnak a 2022-es választásokra zöldhasúakat felhajtó Action for Democracy (A4D) nevű amerikai szervezet tanácsadó testületi tagjáról írt. Most azért idézzük újra, mert szimbolikus és tünetjellegű: a magyar társadalom végletes lenézését, attól való szándékos távolságtartást tükröz Marton részéről.
Mi a nővéremmel hercegkisasszonynak éreztük magunkat a fehér, nyitott Studebakerünkben, míg a szürke tömeg a járdaszélen ácsorogva várta a fekete füstöt okádó rozoga autóbuszokat.
– írja Rákosi Mátyás Magyarországáról, az 1940-es, 50-es évek fordulójáról önéletrajzi könyvében Marton libtárs, akinek szülei akkor az amerikai nagykövetségre voltak bekötve. Könyvét mindvégig ez a nosztalgiázó stílus jellemzi. Ő maga most már „ignoráns” társadalomnak tartja a magyart, Miskolcot meg, ahonnan a nagyszüleit deportálták Auschwitzba, „kellemetlen” városnak.
A magunk részéről nagyon örvendünk, hogy a Marton család remekül érezte magát Rákosi Budapestjén, de ennél együttérzőbb történetmesélést is el tudtunk volna képzelni a kiváltságosok részéről abból az időből, amikor a földön fekvő Midszenty József hercegprímást nekifutásból rúgták ávóscsizmával, a gúzsba kötött és egy vasrúdon grillcsirkeként forgatott Szőnyi Tibornak a heréjét verték az Andrássy úton, sokaknak az jutott osztályrészül, hogy kitelepítsék őket vagy Recsken törjék a követ, százezrek pedig úgy tértek nyugovóra, hogy nem tudták, mikor válik valóra a csengőfrász.
De ezt az együttérzést nem ebből e körből várhatjuk, ez is nyilvánvaló.
A dollárbaloldal támogatását viszont igen, mégpedig egészen véletlenül, mint a lottóötös.
