Nos, egy személyesen hozzád szóló élmény másokéhoz képest intimebb, téged tartalmazó köröket formálhat meg például azzal, ha valakivel úgy vagy egy mű élvezetére is alkalmas körben, hogy az alkotóval vérrokonok vagytok vagy vele egy társaságban forogtok. De azzal is, ha az az élmény a műnek köszönhetően a szülőföldeddel – és a saját földijeiddel – téged minden téren és időn kívül is ellenállhatatlan erővel összekapcsol.
A vér szava és a föld szava soha nem hazudik
Ezek a primordiális impulzusok annyira ősiek, mint az emberiség legrégebbi legendái, amelyekben szintén a vér szava és a föld szava tud a leginkább a szívhez szólóan a közönséghez elérni. De ugyanez az elkötelezettség munkál olyan modernebb alakulatokban is, mint a német romantika nyomán minden más nemzeti romantikában megjelenő Heimat-kultusz, amelyet magyar viszonyok között Petőfinek az Alföldet dicsőítő versei fejeznek ki a legtisztább formában.
Ez az érzés dolgozik tehát bennem mindig akkor, amikor Benkő Imre ózdi fotósorozatait nézem – s ha az ACÉL-Mű című csodálatos kötet oldalait lapozgatom. Magam is ózdi lévén ezt az élményt ugyanis mérhetetlenül személyesnek találom – s ezt a személyes érintettséget olyan nagyra értékelem, hogy a magyar kultúra napján még külön is becsben tartom. A saját fiatalságom emlékei előtt ugyanúgy tisztelegve ezzel, mint a magyar kultúra regionalitásából fakadó megtartó erő előtt.
Magyarország közmondásosan is egy vízfejű ország a maga gigantikus Budapestjével, így azonban külön jelentősége van annak, hogy újra meg újra felhívjuk a figyelmet arra: a nemzet megtartó ereje mindig is a regionalitás – az a lokálpatriotizmus, ami miatt a szülőföld jelentősége soha nem enyészhet el számunkra, bárhová is sodorjon minket onnan az élet.
S ha ezt a tudást még egy műalkotás élménye is árnyalni képes bennünk, akkor valóban szerencsésnek érezhetjük magunkat. A föld szavával megszólítva lenni ugyanis mindig szerencse – s ez akkor is igaz, ha a föld szava engem Benkő Imre kötetében történetesen fekete-fehér fotókon keresztül talál meg és szólít meg.
Fotós létére a szerző másként nem is tehet. De így is nagyon jól teszi, amit tesz.
Jól teszi például, hogy meri az Isten áldotta, de ember meggyalázta tájak azon fotóit felsorakoztatni egymás után, amelyek valamiért mégis szépek. Annak ellenére is szépek, hogy az ipart telepítő ember a Bükk-vidéken a maga részéről bizony képes lenne mindent megcsúfolni a maga vasból épített gyárszörnyetegeivel. De valahogy ez mégsem sikerül. Vagy legalábbis nem végérvényesen sikerül. Mert az idő mindig Istennek dolgozik.
Akkor is, ha Benkő Imre képein jórészt a Bükk csodás tájaira épített vasgyár kohói és kéményei ütköznek ki a tájból a leginkább. Miközben Ózdon a képek születése óta már véget ért a vasgyár mindent eluraló létezésének nyomasztó fölénye a természet felett – a Hangony-patak vize újra tiszta, nem pedig vörös színben játszik. A gyár kéményeit felrobbantották, a vasgyár korábbi épületeinek helyén egy digitális kultúrgyár, a Manda-projekt foglalt magának többé-kevésbé pozíciókat.
Gyerekként máshogy örülsz az életnek
Hozzá kell tennem, hogy az ózdi kohászat végnapjait megélni gyerekként mégis sokkal szórakoztatóbb volt, mint amennyire az ACÉL-Mű képein látható arcokra kiütköző magány, félresodródás, kiúttalanság és elhagyatottság mutatja. Igen, ezek az érzések is ott voltak velünk – és a kohászatban dolgozó rokonaink körül is. De gyerekként nem tehetsz mást, mint hogy örülsz az életnek, ha netán hagyják. S ha éppen egy vasgyár összeomlása, végső vegetációja alkotja a gyermekkorod környezetét, akkor ennek az apokaliptikus, de számodra mégis gyönyörű tájnak örülsz.
Ha ózdi vagy, így aztán nem tudod úgy nézni a Sztalkert, mint valaki más. Vagy Monory-Mész András filmjét, a Meteót sem. Mert nem azt fedezed fel bennük, amit más – a romlásnak indult tájak fenyegető sugallatát.
Hiszen neked ebben nem volt semmi fenyegető, amikor annak idején rozsdás, ablaktalan gyárépületekbe beszökve bújócskáztál. Sőt, beléd ívódott valami a rozsdamarta tájak elégikus költészetéből is, ami aztán egy különleges érzékenységgel, megbocsátó szeretettel ajándékozott meg a pusztuló ipari tájak iránt.
Nézem tehát Benkő Imre képeit (Gyár. Ózd, 1996; Ipari Park, Ózd, 2011), s ráismerek azokra a helyekre, amelyeken meghúzódva kamaszként gitárokkal a kezünkben vonultunk félre rossz, de megfizethető almaborokat inni, hogy a zene és a bor mámorát megtalálva aztán olyan kormosan és kapatosan keveredjünk elő, mintha a pokol legmélyebb bugyraiból előtántorgó ördögfiókák lennénk.
Nézem a gyújtósi képeket a városközpontból (Üzletház. Gyújtó városközpont. Ózd, 1989; Gyújtó városközpont. Ózd, 1991), s az ismerősnek tűnő arcokon kívül nekem persze azonnal beugrik a gimnáziumi évfolyamtársam, Béla históriája, aki egyik este annyira önfeledten csókolózott a barátnőjével valahol az üzletközpont egyik félreeső zugában, hogy nem vette észre, hogy az üzletközpont vasrácsát elhúzták, őket pedig bezárták. Hogy aztán a történetük a városi legendárium része legyen, s mindenki tudni vélje, hogy milyen manőverek vezettek odáig, hogy hajnali kettő tájt valahogyan mégis kiszabaduljanak.
Hidrogénrobbanás – traumatikus emlék a város kollektív tudattalanjában
S ha már Bélát idézem fel, akkor az album egyik legdrámaibb Benkő Imre-képét (Robbanás. Folyamatos acélmű. Ózd, 1990) is hadd helyezzem személyes kontextusba. Épp a minap söröztünk együtt a Városmajorban valaha volt ózdiak társaságában, amikor Béla szóba hozta az egyik rokona szerencséjét, majd tragédiáját. A város emlékezetében máig él a Benkő Imre képével is megidézett, 1990. március harmadikán történt, tizenhárom halálos áldozatot követelő hidrogénrobbanás: ahogy az ő családjában is. Az egyik unokatestvére ugyanis pont előző nap, március 2-án görbített el maga körül olyannyira egy estét, hogy másnap ugyan be tudott botorkálni a munkakezdésre, de őszintén megvallotta, hogy most inkább hazamenne, szabadságot kérne, mert a másnaposságtól munkavégzésre képtelen állapotban van. És aztán pont az ő munkahelyén következett be a robbanás, ami – ha ott van – szinte biztos, hogy az ő életét is kioltotta volna.
Ittuk a sört, áldottuk a rokon szerencséjét, de Béla felemelt mutatóujjal jelezte, hogy a történetnek még nincsen vége. Aztán azzal folytatta, hogy alig egy év múltán a rokona olyannyira kiütötte magát, hogy Arló és Borsodnádasd között bandukolva, a járdáról hamar leszédülve épp az úttesten elborulva aludt el, ahol aztán egy rendőrautó hajtott át rajta, amit természetesen már nem élhetett túl.
Ehhez nem nagyon tudtunk mit hozzátenni. Ha ózdi vagy, érzed ezeknek a történeteknek a szinte eleve elrendelt drámaiságát. Hogy Benkő Imre porban, romos törmelékben heverő, elárvult munkáscsizmás képét látva ne csak a drámát lásd, hanem megjelenjen előtted a valaha a gyárban dolgozó szeretteid egész sorának arca. Ilyenkor pedig azt érzed, hogy nemcsak a Sztalker a te filmed, hanem a Macskajaj is. Hogy ózdinak lenni végtére is nem más, mint egyformán otthon lenni Tarkovszkij és Kusturica világában.
25 ezer ember a lelátón: 4-4-et játszunk a Fradi ellen
Aztán itt van a másik híres Benkő-kép (Kékacél. Ózd, 1988), amelyik a város emblematikus intézményét, a Kékacél éttermet örökítette meg a Sztálin-barokkot idéző bejáraton szellemalakként átsuhanó munkásemberekkel. S ha ózdi vagy, látod azt is a lelki szemeid előtt, hogy mi fogadta a Kékacélba műszakváltás után érkező gyári dolgozókat: fémtálcákra akkurátus rendben kiállított, sok száz feles stampedli, kommersz pálinkával megtöltve. Ez a pálinkáspoharakból álló csendélet, ha műszakváltás előtt néztél be a Kékacélba, egészen szürreális látványt nyújtott – de persze valós tömegigényeket elégített ki.
Aztán látom Benkő Imre egy másik kiváló fotóját (Dekorációs műhely. Ózd, 1989), a sok-sok dekorációs tábla egyikekén szépen kivillanó, számomra mindig dicsőséges Ózdi Kohász-címerrel. És ezt a képet látva persze képzeletben azonnal a szombati gimnáziumi tanítási napok egyikén vagyok, amikor úgy mentünk az órákra, hogy a sarokba már oda volt állítva a Gyuszi saját büszkeségeként magával hordozott fekete-fehér Kohász-zászló, annak tanúbizonyságául, hogy a tanítás után mi már a stadionba megyünk. Igen – hiszen ahhoz a szerencsés ózdi generációhoz tartozom, amelyik egy NBI-es hazai csapatnak szurkolhatott. S így én is ott lehetettem 25 ezer ember társaságában 1981. szeptember 26-án azon a meccsen, amelyen a Kohász gólzáporos és dicsőséges döntetlen játszott a Fradival.
De úgy ám, hogy mindvégig egyenrangú partnerei voltunk a fővárosi sztárcsapatnak. Ami ma már szintén a város legendáriumának része – s amely meccs emlékét szerencsére még videófelvétel is őrzi.
Látni azt, ami a képeken túl van – mert láthatatlanul is benned él
Csak sejteni tudom, milyen lehet Benkő Imre albumát nem ózdiként átlapozni – de számomra pont úgy van jól minden a saját befogadói élményem szerkezetével, ahogy van. Hiszen én csak gazdagabb vagyok attól, hogy látom azt is, ami a képkockákban megjelenő fekete-fehér világ határain túl van. Nézem Benkő Imre a Velence-telepen készült képeit (Velence telep. Ózd, 1995; Hűtőtorony. Velence telep. Ózd, 1991), s én azt is látom, amit egy nem ózdi soha nem tudhat: hogy a hűtőtorony előtt a Hangony-patak hídján megálló fekete posztókabátos, kalapos idős úr éppen a Sóhajok hídja, a Velence-telep építészetileg legizgalmasabb létesítménye felé néz. Így aztán hiányérzetem sincsen.
Tudom, hogy Benkő Imre számára miért nem volt fontos a Sóhajok hídjának megörökítése – hiszen ő nem a tájat, hanem a tájba vetett, immár elmagányosodott ózdiakat akarta a képein megjeleníteni, valahogy úgy, hogy közben minden egyes képe ne csak dokumentumértékkel bírjon, hanem egyfajta kamaradrámát is bemutasson. Ami számára nem volt érdekes, az egy átlagos szemlélő számára szintén nem lesz érdekes – de számunkra, ózdiak számára akkor is jelen van. Túl a képek határain. A lelki szemeink előtt.
Aztán ott vannak Benkő Imre híres drótostetői, a kohászok majálisain készült képei – s ezek között is a személyes kedvencem (Majális. Drótostető. Ózd, 1989). Azokkal a döbbenetes arcokkal a piákkal megrakott asztalon heverő luftballon mögött. A lufi mögött harmonikázó, már egyáltalán nem szomjas zenésszel és a vele együtt daloló ünneplőkkel. Ez az a városi szubkultúra, amelyet megismervén később soha nem kerülhettem olyan helyzetbe, hogy egy falusi kocsmában ne értettem volna szót a helybeliekkel.
A képeknek nincs jelentésük, csak használati értékük van
És itt persze bejön a képbe egy sajátos nézőpontjáték is. Ami egyben egy művészetelméleti, befogadásesztétikai dilemmát is jelent.
Odáig vezetve, mint amit a nyelv filozófiájáról szólva Wittgenstein is képviselt, amikor azt hangoztatta, hogy a szónak nincs jelentése, csak használati értéke van. Benkő Imre képei ugyanis pontosan ezt bizonyítva jelennek meg az én személyes befogadói elváráshorizontomon.
Jeléül annak, hogy a wittgensteini tétel jelen esetben a fotók világára is kiterjeszthető. Hiszen ezek a képek számomra nem csupán zseniális műalkotások, hanem olyan életrajzok is, amelyek akarva-akaratlanul az én életemet is megrajzolják. Vagyis számomra más a jelentésük – hiszen számomra más a használati értékük is.
Miközben persze bölcsészként bármikor el tudok szakadni ezektől az előfeltevéseimről, s szolgálatba tudom helyezni magam független szemlélőként: hogy meglássam például Benkő Imre képeiben azokat a csodákat is, amit rajtunk, személyünkben is érintett ózdiakon kívül mindenki más felfedezhetett bennük. Megértve, hogy mit jelenthetnek mindezek a képek például az ACÉL-Mű előszavait jegyző nemzetközi szaktekintélyek – akár a londoni Colin Jacobson, akár a michigani Howard Bossen – számára. Hogy miért tartotta érdemesnek Benkő Acélváros-sorozatát az amerikai Greensburg városában álló The Westmoreland Museum of American Art múzeuma arra, hogy azokat szerepeltesse a 2019-es Molten Light: Photography, Steel and the Modern World (Olvadt fény: fotó, acél és a modern világ) című kiállításán.
Benkő Imre drámai képei – ha nemzetközi mércével mérjük őket– egy végítélet tanulmányai. Egy a kohászat ózdi ellehetetlenülésével vesztes pozícióba került város és úgyszintén vesztes pozícióba került szakmacsoport szereplőinek bemutatásai. Mélységes mély empátiával elkészített képek olyan emberekről, akiknek még azt is át kellett élniük, hogy a korábban a saját megélhetésüket biztosító gyár elbontásában segédkezzenek (Kohóbontók. Ózd, 1994).
Ez az emberi dráma Benkő szinte minden képén átsugárzik: látunk figyelmeztető sztrájkot tartó munkásokat (Figyelmeztető sztrájk. Finomhengermű. Ózd, 1991), látunk felszámoló munkásgyűlésen dermedten, a sorsukba már beletörődve álló munkásokat (Felszámoló munkásgyűlés. Folyamatos acélöntőmű. Ózd, 1992), s látunk robbantás áldozatává válva összeomló, valaha impozáns, a város látképein mindig délcegen felmagasodó kéményeket (Gyárbontás. Ózd, 2000).
Látjuk az ózdi kohászat megmentőjeként érkező cégtulajdonost egy fekete Volga ajtajánál a semmibe révedve figyelni (Petrenkó János, a PEKÓ Acélipari Művek cégtulajdonosa. Ózd, 1989), s látjuk álmainak szertefoszlását is: a gyárában zajló felszámoló munkásgyűlés képeit (PEKÓ Acélipari Művek, felszámoló munkásgyűlés. Ózd, 1994).
Egyre csak múlik a múlt dicsősége
Ami mind-mind azt bizonyítja, hogy Benkő Imre Acélváros-sorozata, s az annak alapján összeállított fotóesszé-kötet egyformán pontosan ábrázolja az Ózdon végjátékát élő kohászat gyártörténeti és emberi dimenzióit is – nagyjából ugyanazzal a művészi igénnyel, mint amivel egyébként Almási Tamás is dolgozott a maga ózdi dokumentumfilmes sorozatával. Felkavaróan általános képet szolgáltatva arról, hogy milyen az, amikor évről évre múlik, s egyre csak múlik a múlt dicsősége – s végül nem marad más, mint az utolsó munkahelyként nevesíthető ócskavastelep borzongató üressége (Utolsó munkahely. Ócskavastelep. Ózd, 1991) vagy az átmeneti szállásokra elkeveredő, lecsúszott élethelyzetek dermesztő kietlensége (Átmeneti szállás. Ózd, 1993).
Benkő Imre szakadatlanul tartós jelenléte az Acélváros közvetlen környezetében persze odáig is elvezet, hogy az elmúlás dicstelenségének képei mellé az emlékezés méltóságának felemelő képeit is társítani tudja. Ebből a szempontból rendkívül fontosak, mert a teljességhez szintén hozzátartoznak, az Ipari Örökségvédők Baráti Körének összejöveteleit ábrázoló képek (Ipari Örökségvédők Baráti Köre. „Kultúrgyár”. Ózd, 2016; Filmstúdió – Ipari Örökségvédők Baráti Köre. Ózd, 2016). Árulkodó jelekkel kifejezve azt is, hogy van élet a végítélet meghozatala és elszenvedése után is.
S ha már a társadalom mélyére süllyedt, deklasszált sorsokról ezt a fotóalbumot elemezve annyi szó eshet, a történelmi igazság kedvéért – és az ózdi kohászat sorsát nem annyira követők érdekében – hadd tegyem hozzá az eddig leírtakhoz azt is, hogy Ózdon azért nem szűnt meg teljesen a kohászat.
Olyannyira nem, hogy azt látom: a Max Aicher német építő- és acélipari vállalkozó tulajdonában lévő ÓAM Ózdi Acélművekből 2019-ben 20 százalékos tulajdonrészt vásárolt a magyar állam. Az acélgyártás volumene persze már nem a régi, de ez a máig működő gyár legalább garancia arra, hogy Ózdon nem szűnik meg a mágusok, alkimisták és fémművesek ezeréves tradíciója. Ezzel együtt persze megbocsátható, ha a társadalmi peremlét közelébe sodródott ózdiak úgy érzik, hogy az Acélváros megsemmisülése számukra nem más, mint egy semmibe vesző út kezdete.
Buszmegállóban vacog a semmi ága
Nos, ha valaki meg akarja érteni ezt az érzést, elég ránéznie Benkő Imre ózdi képére, a Buszmegállóra (Buszmegálló. Ózd, 1995). Négy nőalak. Középen egy kendős idős asszony. Oldalra néz, de nem a fotósra. Csak úgy ki a semmibe. És egy melírozott hajú, kicsit a kunok arcberendezkedését idéző csinos, fiatal nő. Ő lehorgasztja a fejét. Jobboldalt egy fekete szoknyás, fekete farmerkabátos, középkorú nő. Ő csak úgy eltöpreng. A bal kezével az állát simogatja. És van még valaki a kép bal szélén. Bőrdzsekis, tornacipős nőalak, neki a fejét nem is látni már a képen. Csak a haja lóg alá a dzsekire hátul. Kezében fehér nejlonszatyor. Ő mintha a buszmegálló oldalfalát díszítő reklámot nézné.
A reklámon valószerűtlenül vagány, káprázatosnak tetsző nőalak. Meztelen vállakkal, abszurd módon az égnek meredő hosszú, fekete hajcsóvával. Jeléül annak, hogy a sampon, amit a plakát hirdet, a hirdetők szerint nem mindennapi erővel táplálja a hajgyökereinket. De az a nő nem valóságos. Ő már odaát van. Túl a buszmegállón, ahol már semmi sincs. Ő is csak a semmi hajgyökereivel házal hát. Ha van a semminek hajkoronája. S nem csak ága.
Ahogy József Attila írja a Reménytelenül című versében. Egy olyan ágáról szólva a semminek, amelyen a szívünk kis teste csak hangtalan vacog. Csak hogy köréje gyűljenek, s nézzék, egyre csak nézzék szelíden a csillagok.
Benkő Imre ezzel a csodás fotóalbummal szerintem azt is bebizonyította, hogy kegyelmi pillanataikban az ő képeinek szereplői is olyanok, mint a csillagok. Hogy köréje gyűlnek egy-egy olyan szívnek, amelyik a semmi ágán vacog.
Erre azért lehetett képes, mert megfordult ott is, ahol már a semmi határa húzódik. Ózd egyik lidérces buszmegállójában. Ahol nyilván sokszor álltam én is. S ezt látva mindig találva érzem magam most is. Bizonyságul arra, milyen a hatása annak a művészetnek, amelyik hozzád a személyes érintettséged okán a vér és a föld szavával szólhat. S ezzel téged egy kulturális privilégium birtokosává avathat.
Egy olyan táj szülötteként is kivételes lehetőséghez juttathat, amelynek lakosai enyhén szólva sem tartoznak a privilégiumokban dúskáló honfitársaink közé.
De a kultúra erre is képes. Élve azzal, amit a Tao egyik legfőbb varázslata a rossz jóra fordításának ajándékaként nevez meg.
Borítókép: A 2017. október 25-én, a Capa-központban tartott kötetbemutatón készült tárgyfotó Benkő Imre fotóalbumáról (Forrás: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ)
