Kétszer is megmérkőztek az elmúlt hetekben férfi vízilabdázóink az olaszokkal, így a zágrábi közönség mellett az európai tévénézők is felfigyelhettek a két ország himnusza közötti különbségre. Legalábbis ami a zenéjüket illeti. De a szövegükben is megmutatkozik ez a különbség. A mi Himnuszunk fohász („Isten, áldd meg a magyart…”) egy olyan korból, amikor – nagy csaták után és még nagyobbak előtt megpihenve – kivételesen éppen senkivel nem hadakoztunk, míg az olaszoké lelkesítő harci dal az egységes Itália megteremtésének időszakából („Olaszok, testvérek / Itália serken / Scipio sisakját / felcsatolja menten…”)
A himnuszok a nemzetkarakter kifejezői, hazai földön és a világ felé is egy-egy nép történelméről, jellegéről árulkodnak. Magyarországon egyenesen úgy gondoljuk, a kultúránk tükre: ezért is immár hagyományosan a magyar kultúra napja január 22-e. Kölcsey Ferenc 201 évvel ezelőtt ezen a napon tisztázta le a Himnusz (ahogy ő írta: a Hymnus) szövegét.
Néz nyugatra, borús szemmel keletre
Minden népet, nemzetet régóta foglalkoztat, honnan származik, honnan és merre tart, miben áll ő maga, milyen a jellege, miért olyan, amilyen, mi teszi különlegessé? Ugyanígy a népek egymáshoz is méregetik magukat, hol a tárgyilagosság igényével, hol pedig elfogultan, akár ellenségesen. Ki ne ismerné a sommás megfogalmazásokat, miszerint az angol gyakorlatias, de halvérű, a német igyekvő, de humortalan, az olasz meg jó latin szerető, de gyáva katona? Magyarságképünkre is hatással volt és van az a kép, amelyet mások alakítottak-alakítanak ki rólunk, illetve az az erőtér, amelyben élnünk adatott (Vörösmarty a Zrínyiben: „néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre”).
1939-ban jelent meg Szekfű Gyula történész, akadémikus (1883–1955) szerkesztésében a Mi a magyar? című tanulmánykötet (számos digitalizálási hibával ugyan, de online elérhető itt), benne többek között Babits Mihály, Eckhardt Sándor és Ravasz László tanulmányaival. Európában és itthon is igen nehéz időszakban jelent meg ez a kötet. Igaz ez egyénileg az egyes szerzőkre (miközben Ravasz felsőházi tagként megszavazta az első két zsidótörvényt, azok érintették Szekfű feleségét, Babits pedig súlyos beteg volt, már beszélni sem tudott), ahogyan az egész magyarságra is. Hátborzongató olvasni a könyv egyes megfogalmazásait („Napjainkban Hitler...”), miközben a magyarság a 30-as évekre épphogy felocsúdott a történelmi ország megcsonkítása jelentette – és máig kiheveretlen – sokkból, hogy erőt gyűjtve elkötelezze magát Trianon revíziója mellett.
„A maga igazáért, magában s maga szerint...”
Az alábbiakban pár gondolatot emelünk ki egy-egy szerzőtől, úgy gondolva, ma is tanulságosak lehetnek. Egyeseket közülük pedig újszerű megvilágításba helyez az a kultúrharc, amelynek hazánk ma Európában a részese, továbbá a nyugati fősodor – lapunkban is sokszor és sokat idézett – Magyarország-képe is.
Ma ebben a fősodorban a magyar jellemzően az európai korszellemtől elzárkózó, befelé forduló, sőt önző népként jelenik meg, amely kerítést emel maga köré a kívülről (tegyük hozzá: törvénytelenül) érkezőkkel szemben, Brüsszel ellenében pedig a csökönyösségig elmegy, hogy kiálljon önálló akarata mellett.
Ravasz László (1882–1975) akadémikus, református püspök (és Bibó István apósa) nem tudhatta, mi az a migráns és mi az Európai Bizottság, mindenesetre így látott bennünket 85 évvel ezelőtt:
A (magyar) földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint ahogy az akác 8-10 méter mélyre nyújtja gyökerét a sívó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva meg álljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe, a laza magyar homokba, hogy a történelem szele el ne söpörje innen.
Magyar Kultúra Napja
