Az európai politikai térkép alapvonalait a második világháború után három nagy ideológia határozta meg, a liberalizmus, a konzervativizmus és a szociáldemokrácia. Ezek mindegyike válságtüneteket mutat az utóbbi években.
A magukat liberálisként beazonosítók, miután alkotmányjogi szinten rögzítették legfőbb célkitűzéseiket, s így érdemi mondanivaló nélkül maradtak, előbb különféle áldozati csoportokat keresve a devianciakultuszba menekültek, majd behódoltak az e kultuszt csúcsra járató, emberellenes, normalitástipró woke-őrületnek, s ma már a globalista tudatipar első számú szövetségeseinek számítanak.
Mindeközben sikeresen szembefordultak eredeti programjukkal, ma már köztük kereshetjük a gondolat-, szólás-, lelkiismereti és sajtószabadság első számú ellenségeit. Mi tagadhatja határozottabban és egyértelműbben mindezeket az értékeket, mint a „cancel culture”, a „safe place” és a kommentelőkre vadászó gondolatrendőrség világa?
A szociáldemokraták és szocialisták, a globális kapitalizmus szekértolói teljesen elszakadtak eredeti eszméiktől, ideológiai pillérzetük – a nemzetellenes kozmopolita internacionalizmus, egyház- és vallásellenesség, valamint az urbánus gyökértelenség – meztelenül mered a magasba, miután az építmény, amit tartottak, összeomlott. Nem véletlen a magukat liberálisnak, illetve szocdemnek mondók egymásra találása, hiszen a felvilágosodásnak hazudott elhomályosulásig visszavezethető, imént vázolt eszmei gyökérzet közös. E két eszmerendszer jelentősen különbözik a gazdasági és társadalmi program tekintetében, de összeköti őket baloldali ihletésű világ- és emberkép, a mélységes hagyományellenesség, a társadalommérnökség és a múltat végképp eltörölni igyekvő forradalmi hevület. Az a törekvés, hogy boldoggá tegyék a társadalmat, akár a polgárok akaratának ellenére is, amiben a demokrácia eszköz lehet, de csak addig, amíg a többség akarata találkozik az „élcsapat” akaratával.
A konzervativizmus háza táján sincs minden rendben, pedig, ha van eszmerendszer, amely kiutat mutathatna a jelenlegi európai válságból, akkor az éppen az antropológiai realizmus talaján álló, a rendre tömeggyilkosságba torkolló, világmegváltó ideológiákkal szemben szkeptikus, szerves társadalomképpel rendelkező konzervativizmus. Sajnálatos módon képviselőinek nagy része behódolt a baloldali fősodornak, elég megnézni, hogy miként tiporja meg a jogállami elvek sorát az új lengyel álkonzervatív vezetés, s hogy miként falaz neki az európai álkonzervatív mainstream, karöltve persze a baloldallal.
A tájékozatlan és gondolkodni rest választók megtévesztésére építő, globalista zsoldban működő, a woke-kultúrát felkaroló zöldpártok koherens eszmerendszert sosem hirdettek. A globalista erők törekvései mögött felsejlő, a Big Pharma, a Big Data s a Great Reset jelenségkörrel szorosan összefonódó új zsarnokság lényegében ideológiamentes, nem veszik maguknak a fáradságot egy komplex eszmei konstrukció felállítására, egyszerűen csak egyfajta újkommunizmust, a nincstelenség boldogságát ígérik az épülő mátrix lakóinak.
Mindeközben az „Isten, haza, család” értékhármasság szolgálatát komolyan vevő, hiteles pártokat és általában a normalitást képviselő erőket a globalista fősodor igyekszik szélsőségesnek beállítani, s még annak a veszélye is megvan, hogy az egyik legfontosabbat és legerősebbet, az Alternative für Deutschland nevű politikai formációt egyszerűen törvényen kívül helyezik. Tegyük hozzá, hogy az AfD az egyetlen német párt, amely élhető jövőképet vázol fel, megmaradt a józanság talaján, s nem tette le a fegyvert a globalista tudatmanipulátorok előtt.
Le lehet-e vonni mindebből azt a következtetést, hogy az ideológiáknak végleg leáldozott? Úgy vélem, e tézis éppannyira elnagyolt lenne, mint Francis Fukuyama elhíresült tévedése a történelem végéről, amely a hetvenes éveinek elejét taposó szerzőnek még az életében egyértelmű cáfolatot nyert.
A politika akkor sem tud meglenni értéktételezések nélkül, ha a mindenkori derékhad az egyéni érdekét követi. Az értékek pedig óhatatlanul is több-kevesebb koherenciával rendelkező rendszerekbe szerveződnek. Az ideológiák még beláthatatlan ideig hatótényezői lesznek a közéletnek, részint azért, mert a pártok nem fognak róluk lemondani, kényelmes és kézenfekvő megoldás a „bevetésük”, annál is inkább, hogy keresleti oldalról, a választók részéről is igény mutatkozik rájuk, mint valláspótlékra a varázstalanított, deszakralizált világunkban.
Tény, hogy a kihívások más természetűek, mint a korábbi évszázadokban, a színfalak mögött meghúzódó erők az egész létmódunkat s az európai keresztény civilizációt tartják ostrom alatt. A párhuzam az ötvenes évek kommunista törekvéseivel kísérteties. Új embertípust akarnak létrehozni, annyi különbséggel, hogy míg a kommunisták a nemzeti és vallási identitást akarták „csak” eltörölni, a globális háttérhatalom a nemi identitás ellen is szabályos háborút visel, eszközökben nem válogatva.
Az LMBTQXYZ s azon belül a transzőrület legperverzebb és leginkább vérlázító jelensége a gyermekek nemi identitásának destabilizálása, párhuzamosan a szülői befolyás állami korlátozásával, s oda jutunk, hogy az állami apparátus és az orvosi szakma a nyugat-európai államokban segédkezet nyújt a szeszélyből vagy divatból önmagukat tönkretenni igyekvő tinédzsereknek, azzal együtt, hogy tudni lehet, hogy nagy részük később megbánja tettét, s azt is, hogy szignifikánsan nagyobb az öngyilkossági ráta az úgymond nemet váltottak körében. S van, ahol nemcsak lehetetlenné teszik a szülői fellépést a gyermekek érdekében, de egyenesen börtönnel fenyegetik azt, aki megpróbálja megóvni gyermekét az önsorsrombolástól.
Az egykori kommunista térfoglalással közös vonás a tudóstársadalom korrumpálása, főként a társadalomtudományok képviselőinek bevonása a sátáni tervek megvalósításába. Mintha megint azt látnánk, hogy a tudományt a politika szolgálóleányának tekintik.
Visszatérve az utolsó reményt jelentő konzervatív eszmerendszerre, célszerű különválasztani az értékkonzervativizmus és struktúrakonzervativizmus fogalmát. A politológiai tragikomédia határát súrolta, amikor a Gorbacsov ellen forduló Jegor Ligacsovot a rendszerváltás idején következetesen konzervatívként emlegették a médiában, de még ma is így sorolják be egyes munkákban, miközben elég nehéz bármi értékközösséget felfedezni a klasszikus konzervativizmus és az SZKP reformellenes szárnya között.
A normalitást képviselő következetes konzervatívok a magyar miniszterelnökkel az élen szeretnék megőrizni mindazt, amit Európa évezredek alatt létrehozott, ami omladozik ugyan, de még létezik.
Azt az Európát, amelyhez hozzátette a magáét a másik két nagy ideológia, a liberalizmus és szociáldemokrácia is. A kölcsönösség kultúráját, az igazság- és igazságosság-központú gondolkodást, a gondolatszabadságot, a minden ember egyenlő és az emberi méltóság eszméjét, a nemek közti egyenlőséget, mindazt, amit a Nyugat-Európában vészesen terjedő iszlám és a „Great Reset” egyaránt fenyeget. S akkor nem említettem a migránsinváziótól még érintetlen kelet- és közép-európai országok közbiztonságát, amely ismét csak megóvandó érték. A közbiztonság megteremtése és fenntartása még a liberalizmus atyja, John Locke szerint is az állam legfőbb funkciója.
Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy Európa eljutott abba a történelmi korszakba, amikor az értékkonzervativizmus és struktúrakonzervativizmus vektorai konvergensek, ezek képezhetik együttesen az európai kultúra és létforma megőrzésének iránytűjét.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök egyeztetést folytat Emmanuel Macron francia köztársasági elnökkel, Olaf Scholz német kancellárral, Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével és Charles Michellel, az Európai Tanács elnökével az EU-csúcs megkezdése előtt Brüsszelben 2023. december 14-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
