Növekedés nélkül nem kellünk az EU-nak! – a kilencvenes években ezzel a címmel tudósítottam Orbán Viktor Fidesz-elnök egri konferenciájáról a Világgazdaságnak. A Bokros-csomag után voltunk, a gazdaság padlón, s a kilátások sem voltak túl biztatóak: egy-két százalékos bővülési potenciállal aligha tűnt reális célkitűzésnek a nyugati jólét elérése. Az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor az Országgyűlés európai integrációs ügyek állandó bizottságának volt az elnöke, azon belül is a jogharmonizációs albizottságának tagjaként tevékenykedett. Miként a fáma szólt: többet volt Brüsszelben, mint Budapesten. Tekintettel arra – erre bizonyára még sokan emlékeznek –, hogy Magyarország mindig öt évre volt az európai uniós tagságtól. Akkor is, amikor rendszert változtattunk, 1990-ben, csakúgy, mint végig a kilencvenes években.
A 2004-es belépésig, amikor is hazánk teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak, talán a legtöbb munkát a csatlakozás apropóján pont az említett parlamenti bizottság tette, élén a mostani kormányfővel, akit mostanság rendre azzal vádolnak: előbb-utóbb kivezeti Magyarországot ebből a közösségből. Ennek persze teljesen ellentmond minden nyilatkozata,
de fátylat rá, most nem is ez a lényeg. Hanem: míg a kilencvenes években növekedés nélkül nem kellettünk az EU-nak, a közép-európai piacokról és munkaerőről nem is beszélve, most már növekedés nélkül magunknak sem kellünk.
A magyar gazdaság túljutott ugyan a recesszión, a két számjegyű infláción, de a háztartások fogyasztása még nem lendült be, ahogy a beruházások sem. Ezért szorgalmazza Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter a magas nyomású gazdaságot. Ez természetesen nem ördögtől való dolog: volt már ilyen, 2016 és 2019 között. Emlékszünk ennek a korszaknak a jelmondatára is: kanyarban előzünk!
Miközben nehéz összevetni az akkori, boldog békeidőknek tartott korszakot a mostanival, néhány tényező hasonlít rá. Például a támogatott hitelek vagy a béremelések. A támogatott kölcsönök közül a Baross Gábor újraiparosítási hitelprogram viszi a prímet, valamint a 2024-től beinduló csok új verziói, és persze a babaváró hitel is. Ami pedig a béremeléseket illeti, nagyjából erre is mérget lehet venni. A szűkös munkaerőpiaci helyzet miatt a versenyszféra is egyre magasabb béreket ad majd a dolgozóknak.
Bár sokan óvnak az ár-bér spirál kialakulásától – amikor is a gazdasági növekedés hatására nő a foglalkoztatottság, a cégeknek pedig versenyezniük kell a dolgozókért, ami növekvő béreket eredményez, így a kényszerű spirál pörgeti az inflációt – , erről szó sincs, miután akkora mértékben emelkedtek a fogyasztói árak az elmúlt években, hogy van tere a bérfelzárkóztatásnak. De nézzünk szét a szomszédban:
a munkaerőköltség most óránként 11 euró nálunk átlagosan, a többi visegrádi országban 15, vagyis ha őket megközelítenénk, még mindig nem lehetne azt mondani, hogy túl drága a magyar munkaerő. Nem is szólva Ausztriáról, ahol 39 euró a viszonyítási alap.
Visszatérve a magas nyomású gazdaságra, a honi közgazdasági közbeszédben ez a modell úgy tűnik fel, mint ami növeli a költségvetési hiányt, azáltal pedig az államadósságot. A lényeg, hogy a gazdaságpolitika növeli a foglalkoztatást és magasabb kibocsátási szintre ösztönzi a reálgazdaságot, kihasználva így az összes kapacitást. Ráadásul kétségtelen, hogy a munkaalapú társadalom az Orbán-kormány stratégiájában meghatározó elem, lassan tizennégy éve.
Minél többen dolgoznak, annál nagyobb a bértömeg, és ez lecsapódhat inflációs oldalon. Ugyanakkor a jövedelemnövekedés hatására a gazdaság termelékenysége is javulni fog. Gyors jövedelemkiáramlás szükséges tehát ahhoz, hogy kezdetét vehesse a magas nyomású gazdaság 2.0. Ezt a gazdaságpolitika egy újabb jelentős mértékű és többéves minimálbér-emelési megállapodással tudná támogatni.
Ami pedig a leghosszabb távú célkitűzésekre vonatkozik: Magyarországot fel kell zárkóztatni, azaz a közepes jövedelmi helyzetből a magas jövedelmi helyzetű országok közé kell bevezetni. Hazánk ugyanis az elmúlt évtized fejlődése ellenére még mindig az unió átlagos fejlettségének 77 százalékán áll, tehát az EU fejletlenebb államai között található, amiben számos tényező játszik szerepet, köztük az alacsony tőkeintenzitás, a digitalizáció hiánya, a gazdaság duális jellege vagy a kkv-szektor széttöredezettsége.
Lényegében ezekre adna választ a magas nyomású gazdaság, ami az állandó, erőltetett béremeléseken keresztül kikényszeríti a vállalati koncentrációt, hogy aztán a méretgazdaságossági előnyök kiaknázásával magasabb jövedelmi színvonalat biztosítson.
Az osztrák vagy a német cégeket érdemes megnézni, amelyeket a magyarnál sokkal nagyobb koncentráció jellemez, és ez is magyarázza, hogy a jövedelmek terén miért van három-négyszeres különbség a javukra. Aligha szükséges az osztrák–német gyakorlatot megmagyarázni, elég rápillantani egy Lajtán túli munkalehetőségre.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztője
