Több mint fél évszázada, az 1968-as Egri csillagok-film óta reménykedve várunk egy olyan, szívünket megdobogtató, fölemelő, hazaszeretetre nevelő, büszkeségre okot adó magyar történelmi filmre, amely végre nem a kicsinységünket, jelentéktelenségünket próbálja belénk verni, amely nem kigúnyol, amely nem az állítólagos és kollektív történelmi bűneinkért ostoroz minket, és amely után nem lesütött szemmel, szégyenkezve kell hazakullognunk a moziból. Ötvenhat éve nem készült olyan nagyszabású történelmi filmünk, amelyre fentiek igazak lennének. Kisebbeket persze forgattak, amelyek adott esetben szépek voltak, meghatók, esetleg frappánsak. Nem rossz a Szabadság, szerelem, megható az Örök tél, ütős a Blokád, zseniális a Semmelweis, és még akad néhány fontos filmünk a közelmúltból. Ám nagyszabású, a magyarság közérzületét évtizedekre meghatározó, önbecsülését gyógyító, korszakos történelmi tabló az Egri csillagok óta nem készült. Így látom – s minthogy ez egy vélemény, még az is lehet, hogy nincs igazam.
Megfigyelésem a következő.
Tízből két magyart nem érdekel, sőt kifejezetten nem is akarja, hogy a történelmünkről filmek készüljenek, pláne olyanok, amelyekben világraszóló sikereinkről, vitézségünkről, bátorságunkról van szó. Ez ugyanis – szerintük – „magyarkodás”. A sok száz színésznek, statisztának, berendezőnek, kosztümösnek, kaszkadőrnek kifizetett pénzt inkább óvodai genderoktatásra fordítanák.
E tízből két magyar úgy látja: a magyar genetikusan alattvaló, lúzer, nagy királyaink gonosz hódítók voltak, a nándorfehérvári győzelem nem a magyarok érdeme, a mi fontos csatáink: Augsburg, Merseburg, Muhi, Mohács, Világos és a Don-kanyar, Trianont pedig megérdemeltük. Ezek a honfitársaink akkor is inkább a Szulejmánon vagy a DK-tévén lógnak majd, ha elkészül a Hunyadi-filmsorozat. Ők azok, akik meg sem nézik, mégis lepontozzák majd a Most vagy soha! című alkotást az internet bugyraiban. Ettől pár pillanatra boldognak képzelik magukat, hogy aztán folytassák létezésüket: a gyűlölködéstől gyűlölködésig tartó vegetálást. Nekik minden szép és fenséges, ami tőlünk nyugatabbra történt és történik, és minden mucsai és szánalmas, ami magyar. E tízből kettő a rovatom címéből az a bizonyos másik Magyarország, amelynek tagjait lehetetlenség fölemelni, szépre-jóra tanítani, bármiről meggyőzni, akikre nem hat sem ész, sem szív. DK-sok és kész. Ők azok, akik a magyar válogatott meccsei után büszkén hencegnek vele, hogy az ellenfélnek szurkoltak. Velük sajnos nincs és soha nem is lehet közös nevező, kiegyezés, hiszen nemhogy a nemzeti minimumot, de a nemzetet is tagadják, körberöhögik.
Tízből nyolc magyar viszont (legyen akár jobb- vagy baloldali) évtizedek óta várja, hogy elkészüljön végre a mi korunk Egri csillagokja. Hogy ne a Rettenthetetlent kelljen előkotorni, amikor honfiúi lelkesítésre vágyik, hanem valamit, ami a miénk. Ami rólunk, magyarokról szól, igaz és megható, büszkévé tesz és fölemel.
„Évszázadok óta (nagyjából a Hunyadiak óta) diktatúrák, gyarmatosító, erőszakos nagyhatalmak elnyomása alatt élünk, hazánk folyamatosan kényszerpályán mozog, önállóságunk most is csak részleges. Történelemkönyveinket rendre átírták az éppen aktuális idegen elnyomóink, mert nem akarták, hogy büszkék legyünk történelmünkre, hőseinkre. Ezért van az, hogy még ma is sok honfitársunk berzenkedik mindentől, ami magyar, ami hajdanvolt dicsőségünkre emlékeztet. Évtizedek alatt beléjük nevelték a félelmet, a gátlásokat, ezért ők azt hiszik, ez a normális. (Így keletkezett az egyik leggyűlöletesebb magyar szó: a „magyarkodás”.) Most tanuljuk éppen, hogyan egyenesedjünk föl újra, hogyan legyünk büszkék önmagunkra. Ehhez kellenek, kellenének kapaszkodók. Olyanok, mint az Egri csillagok, amely könyvben és filmként is elképesztően népszerű mind a mai napig.”
Mindezt öt éve írtam. Jelentem: óhajom meghallgatásra talált. Bán Mór nagy sikerű Hunyadi regényciklusából tízrészes filmsorozat készül, amelyet talán már az év végén bemutatnak. A beharangozó felvételek alapján több mint ígéretes.
Néhány nap múlva mozikban látható a Most vagy soha! Hihetetlen, de március 15-ről, történelmünk egyik legfontosabb napjáról nem készült időtálló film. (A Föltámadott a tengert sajnos rozsdaként fölfalta a beletuszkolt bolsevik propaganda.) Miként a legfontosabb napjainkról, legjelesebb uralkodóinkról sem készült. Pedig nekünk nem kell történelmet hazudnunk, hősöket lopnunk magunknak, mint némely szomszédunknak, „csupán” megírnunk, megfilmesítenünk, ami történt.
