Emmanuel Macron elképesztően felelőtlen kijelentése, miszerint lehetőségként nem szabad kizárni NATO-katonák küldését sem Ukrajnába, egy régóta parázsló vitát lobbantott lángra. Mire van a NATO? A békét megőrizni a tagországokban vagy igazságot tenni a világban? Sajnos az e két szerepkör közti határvonal, amely igenis létezik, kezd egyre jobban elmosódni.
Méghozzá egy olyan újgyarmatosító irányba, amelyben a nyugati világ érdekkörébe tartozó államoknak hűségesküt kéne tenniük az újonnan meghirdetett értékekre, és persze ezzel annak a radikális baloldali érdekcsoportnak is, amely ezek meghatározására demokratikus mandátum nélkül is jogot formál magának. A NATO így kezd az új EU lenni, melyet ez a csoport eszközként használna ki saját politikai ambícióinak megvalósítására. Talán nem is szükséges itt hangsúlyozni, ez milyen veszélyes.
Szerencsére Macron napóleoni reflexeit, amelyek ellenállhatatlan erővel vonzzák Moszkva felé, még a franciák is szinte egységesen elutasították. De az Európai Parlament baloldali többsége vérszemet kapott: felszólították az uniós országokat, hogy biztosítsák a lőszerek és rakéták szállítását Ukrajnának, és évente legalább a GDP-jük 0,25 százalékával támogassák Ukrajnát katonailag.
Elfelejtik azt, hogy az EU nem katonai szövetség, mint ahogy a NATO sem az EU valamelyik emberi jogi gittegylete, amelyet majd szépen eligazgatnak egymás közt, és egy gyors többségi szavazással indítják is a sok fiatal európait a halálba. Bár nyilván az őshonos európaiakból így is sok van, ha nem jönnek vissza, bármikor pótolni lehet őket Afrikából vagy a Közel-Keletről.
Ha így folytatjuk, eljutunk odáig, hogy a NATO-tagság lassan több veszéllyel fog járni, mint amennyi biztonsági garanciát nyújt. Az EU-val kapcsolatos kritikámra mondhatják az arrogáns baloldali megmondóemberek, hogy akkor lépjünk nyugodtan ki, úgyis csak vétózunk ott minden jó kis háborút. A probléma az, hogy ezek a felelőtlen, túlélési ösztönökkel nem rendelkező uszítók a létünket veszélyeztetik, ha tagjai vagyunk a NATO-nak, ha nem.
Az ember kicsit elmosolyodik, amikor az ilyenek lekezelően beszélnek a Magyar Honvédség létszámáról, felszereltségéről. Nézi innen az ember irigykedve a sok anyahajót, atom-tengeralattjárót, lopakodó vadászgépet, de mindeközben az országhatáraikat tárva-nyitva hagyják. Milliárdokat költenek méregdrága csúcsfegyverekre, hogy polgáraikban a biztonság illúzióját teremtsék, közben egy puskalövés nélkül átadják az országukat, jövőjüket egy nyíltan ellenséges világképpel érkező inváziós seregnek.
Európában a hosszú békés évtizedek után kialakult egy felfogás, hogy a háború olyasmi, ami másokkal történik meg. Csak ha beszéltek már olyanokkal, akik ezt megélték, szinte mind azt mondja, hogy a háború hirtelen költözik be a mindennapjainkba. Egyszer csak ott van, és senki nem hiszi el, hogy ez a valóság.
Ha megvalósul az európai militáns baloldal terve, minket, kis nemzeteket újra ágyútölteléknek használnak majd, csatatérré változtatják mindazt, amit hangyamunkával, óriási áldozatok árán felépítettünk mások konfliktusai után.
Az európai biztonságpolitikát nem lehet más nemzetek gyűlöletére felépíteni. Bármilyen jogtalanságot követnek is el az oroszok Ukrajnában, egyeseknek újra meg kell tanulniuk jobban szeretni saját népüket, családjukat, mint amennyire az oroszokat utálják. És egy pillanatra se hagyjuk magunkat elbutítani a háborús retorikával.
Európa biztonságára nem Putyin, hanem a már köztünk élő radikális iszlám, szélsőbaloldali fundamentalizmus és a családtagadó szexuális deviancia jelenti a legnagyobb veszélyt.
Soros, Verhofstadt, Timmermans, Macron, Baerbock, Freund, Dobrev, Donáth és társaik. Összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt tettek már eddig is a nemzeteinkben, mint Putyin. Nem szabad megengedni, hogy mindezt egy atomháborúval koronázzák meg.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
