Az interjúnak ezt a részét a magyar sajtó nagyobbik része elhallgatta. Miért is tagadnám, magam is ezt javasoltam a kollégáimnak. Nem a „botrány” elkerülése végett, hiszen ami történt, az megtörtént, mondhatnánk, az esetről eredeti funkciója szerint kötelessége lenne beszámolni a sajtónak.

A történetnek van egy, ha nem is folytatása, másik színtere. A hivatalos magyar sajtóból az MTVA-n kívül egyedül lapunknak volt helyszíni tudósítója a mérkőzésen. Kollégánk természetesen nem azért utazott ki Prágába, hogy a hat gólt élőben tekintse meg és szakmailag elemezze a látottakat. Hanem hogy az úgynevezett vegyes zónában akár csak egy perc erejéig feltartva őt, feltehessen néhány kérdést Szoboszlainak. A kontaktus létre is jött, ám a Liverpool klasszisa elhárította a villáminterjút. Nem udvariatlanságból, nyegleségből, ellenkezőleg, kurtán még szabadkozott is, arra utalva, hogy nem nyilatkozhat.

Találgattuk az elzárkózás okát. Egyfelől a Liverpoolnál nyilván pontos rendje van, hogy ki mikor és milyen formában nyilatkozik; bár azért aligha vonnák kérdőre a csapat magyar klasszisát, ha a vegyesben egy magyar újságíróval vált néhány szót. Másfelől, sőt inkább az lehetett a magyarázat, hogy Szoboszlai besokallt.

A magyar médiában naponta átlagosan többtucatnyi cikk, hír jelenik meg róla, felkapott időszakokban, mint a visszatérése, egy-egy fontos meccs, ez a szám a százas nagyságrendet is eléri. A tudósítástól, az idézett nyilatkozatokon, a róla mondottakon át az öltözékén, autóparkján, sőt magánéletén csámcsogó kulisszatitkokig van ezek között minden. Már a prágai gól, a farsangi interjú másnapján jött a gyorshajtásos sztori, aztán következett a Liverpool–Manchester City Premier League-rangadó, a másik manchesteri klub, a United elleni vesztes FA-kupa-meccs, a Klopp utáni korszak kihívásait fejtegető írások egész sora, s nyilván az egykor szürke, de manapság ugyanolyan zajos hétköznapokon sem maradunk hírek nélkül. 

S akkor következzen a mundér becsületének védelme. Jómagam írógépen, ólomban már nem dolgoztam, de még az ezredforduló környékén is szorgalmasan körmöltem a tudósításokat, amelyeket aztán telefonon diktáltam le. Eleinte nyilvános fülkékből, miként a kollégák többsége, nekem is minden helyszínen, minden városban megvoltak a tuti helyeim, ahol relatíve háborítatlanul dolgozhattam. Ma már megmosolyogtatónak hangozhat, amikor már volt mobiltelefonom, eleinte gyakran nem vittem magammal a munkahelyemre, mert nem volt rá szükségem. Írásaim sokáig kizárólag a klasszikus nyomtatott sajtóban jelentek meg, amelynek sok egyéb mellett a kötött terjedelem a legjellemzőbb tulajdonsága, ami önmagában szigorú szűrőt jelentett a publikálni kívánt cikkeknek. Aztán beköszöntött az internet – amely kétségtelenül egyszerűbbé, kényelmesebbé tette az újságírói munkát is –, majd az online újságírás, később pedig a közösségi média korszaka.

Akartam én ezt? Dehogy! Manapság már mindenki médium, az is, aki nemhogy a magyar nyelv szabályainak megfelelő szabatos mondatszerkesztésre képtelen, de a helyesírással is reménytelen küzdelmet vív. Az – igen – ijesztően kitágult és felhígult média az én kezemből is kicsavarta a „tollat”, nem foglalkozhatok csupán azzal, amivel szeretnék, amihez, úgy hiszem, értek.

De ugyanezt teszi a sajtó nemcsak valamennyi sztárral, hanem érdeklődést kiváltó fontos eseménnyel is, két hete a leégett visegrádi hotelről, a mögöttünk hagyott hét végén a moszkvai terrortámadásról, a ralis balesetről is születtek cikkek százával. Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni! Ez még a digitális korszak előtti időkben fogant duma, ha úgy tetszik, aforizma. Nincs rá esély.

Igen, mert kell a kattintás – így szól a vád. Egyfelől természetesen igen, mert a média is piac termékekkel, mérőszámokkal, eladási adatokkal, versenyhelyzettel. Másfelől viszont a média igényt elégít ki. Személy szerint megint csak sajnálkozva jegyzem meg, hogy a sajtónak már régóta nem csak a tájékoztatás a célja. Az emberek hírfüggővé váltak, nem véletlenül írtam a bevezetőben: már négyéves koruktól fogva. A gyerekek hamarabb használják készségszinten az érintőképernyős digitális eszközöket, mint hogy megtanulnának írni, olvasni. 

Tartottunk tőle, hogy a „farsangi riport” után a csapatkapitány a következő hazai válogatott mérkőzésen, helyesebben utána vajon hogyan viseltetik a magyar sajtó iránt. Szerencsére alaptalanul. A pályán, majd a vegyes zónában is csillogott a szeme, nem csupán lehozta a kötelezőt, még fesztelenül poénkodott is. Minden mozdulata, gesztusa azt sugallta: jó itthon lenni.

Az égi tünemény, a Szoboszlai nevű üstökös megállíthatatlanul száguld tovább. Böjtöltünk eleget, évtizedeken át. Ránk fér, hogy a farsang túlterjeszkedjen a neki szabott heteken.