Vélhetően ezt a szólítást meghallva születhetett már meg ennek a versnek olyan sokféle zenei feldolgozása – jeléül annak, hogy ez az ősi magyar szakralitás értő fülekre talál még a mai magyar kultúra jeles képviselőiben is. 

Írtak már dalt ebből a versből egy szál gitárra (Németh Viktor). Írtak már egy rockszámot a versből egy egész, hangosan dübörgő rockzenekarra (Kormorán: Csodafiú-szarvas). De írtak már ebből a versből egy kórusművet is a csodásan zengő emberi hangra (Kocsár Miklós: Csodafiú-szarvas).

Ez a vers tehát számtalan formában, számtalan ihletett előadásban még most is velünk él, még akkor is, ha azt a tudást, amit ebben a műben Nagy László felvonultat, nem mindenkinek állt módjában megszerezni. Ő, a költő is csak azért van hozzánk képest szinte behozhatatlan előnyben, mert történetesen Iszkázon, a Bakonyalján született, ahol „babonás, konzervált őskori szokások között” jött világra. 

Egy olyan helyen, ahol mesék és balladák közt nevelkedhetett „a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában” – vallotta meg Nagy László az Új Írás 1974-es évfolyamában, a Pályám emlékezete című sorozatban megjelent vallomásos prózájában, az Életem című költői szövegben.

Sok keresztény ünnep pogány szertartás asszimilálása

– írja a pogány örökség éltető erejéről szólva a Nagy László-i életmű kiváló monográfusa, Görömbei András.

Igen. Ez a népi vallásosság ösztönös szinkretizmusát felvonultató iszkázi örökség lehet a magyarázat arra, miért pont karácsonykor áll fel Nagy László versében a csodafiúszarvas az oltárra. 

Nagy László ugyanis még tudta, hogy karácsonykor nemcsak a betlehemi jászolban megszületett Megváltó miatt ünnepelték az őseink a Fény születését, hanem a téli napforduló, a Legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) sokszor és sokféleképpen megélt ünnepe miatt is. S ezért hagyja a versében a csodafiúszarvas szarvának koronáját „gyúlva gyulladni”, s rajta a tizenhárom gyertya fényét szépen kiviláglani. Hogy ezzel is csak a Fény születését tisztelje meg – s egyben a Fényt köszöntő regöseink valaha volt, de még mindig köztünk lévő énekeit is köszöntse.

Ne siess, Szent István király, az én halálomra

A sok tucat ránk maradt regösének közül van ráadásul egy, ami Nagy László versének megértéséhez különösen fontos lehet: jelesül a Dozmati regösének. Ez az a regösénekünk ugyanis, amelyik a csodafiúszarvas és Szent István király liturgikus párbeszédét is magában foglalja, s ezzel egy olyan, a magyar ősvallás képviseletében előadott vallásdiplomáciai remekművé nemesedik, amelyről szólva Czakó Gábor minden túlzás nélkül az istenbéke-ajánlat fogalmát használta. Ebben a regösénekünkben ugyanis a csodafiúszarvas magát ugyanúgy az Atyaistentől érkező követként mutatja be, ahogyan Szent Istvánra is szintén ugyanilyen követként tekint. Elismerve ezzel szent királyunknak az új hit, a keresztény vallás elterjesztése érdekében végrehajtott, országot mentő misszióját. S tőle – úgyszintén az Atyaistentől érkező követként – csak annyit kérve: ne siessen az ő halálára. 

„Ne siess, ne siess, uram, Szent István király / Az én halálomra” – kéri a csodafiúszarvas az azóta már katolikus szentként tisztelt államalapító királyunkat, de valójában nem az életét féltvén könyörögve, hiszen ő már a saját áldozatára az övéi védelmében magát váltig elszánta, hanem inkább az áldozatának súlyát mérlegelésre bocsátva. 

Pusztán csak azzal, hogy nincs többé. Pusztán csak azzal, hogy kialszik a rajta ragyogó fény.

Mindebből is kitűnik, hogy a csodafiúszarvas Nagy Lászlót is megihlető áldozata mindmáig hatással bíró, erős szimbólum – olyannyira az, hogy egy friss színházi élményünk is éppen ebből az élményből táplálkozik: Sík Sándor István király című darabjának a Nemzeti Színházban idén színpadra állított variánsa. Ennek rendezője, Berettyán Nándor ugyanis Vazul herceg, az István király örökségének átvételére egyedül méltó Árpád-házi leszármazott megvakításának és megsüketítésének drámáját éppen a Dozmati regösének megszólaltatásával teszi drámai módon érzékletessé. A regösök kórusával nyomatékossá tett, vádló kiállással a magyarságot gyengítő testvérharcot elszabadítókkal szemben.  

Királyi vadászat a vadlövő vadak élén

A tét a Dozmati regösénekben tehát a fény – s vele együtt a fény hitének, az ősi magyar táltoshitnek – a megőrzése. S az ajánlat, amit a csodafiúszarvas Szent István királynak tesz, el nem fogadása esetén kimondatlanul és kifejtetlenül is, de többszörös veszteséget ígér. Előbb a testvéri vér, aztán pedig az égi fény eltékozlásáról mond keresetlenül egyszerű szavakat. Éppen csak annyit, hogy ha Szent István király a „vadlövő vadak” élén vadászatra indulna, immár a vadak az ő testvérei helyett őrá magára, vagyis a csodaszarvasra akadnak. 

S épp csak annyit, hogy ha őt ezen a találkozáson a halál fenyegetné, ő csak annyit ajánl a figyelmünkbe, ezért a célért a királynak ugyan bizony kár volna sietnie. Mert a sietség ára nem valamiféle céltalan és méltatlan küzdelem, hanem a világ egyik lehetséges fényének elvesztése lenne.

Nos, Nagy László egészen biztosan ismerte a Dozmati regöséneket, hiszen csakis annak ismeretében ábrázolhatta ennyire világosan áldozati cselekményként a szügyébe lőtt golyóval az oltárra kiálló csodafiúszarvas liturgikus erejű, fényt hozó, tizenhárom gyertyával ragyogó jelenlétét a versében.

Közülünk való lénnyé alakul át, emberi formát ölt a szarvas

De ha már az oltárra való kiállás szimbolikus gesztusánál tartunk, akkor érdemes eltűnődni azon is, mennyire illeszthető bele a mesebeli és/vagy mitológiai állatok emberré alakulása ebben a versben egy egész rendszerbe. 

Ehhez az emberi átalakuláshoz – mondhatnánk – kellett tehát a Dozmati regösének ismerete Nagy Lászlónak, ahol a csodafiúszarvas isteni követjárást végző, emberi lény alakját is öltötte. Ez egyrészt persze kétségkívül igaz, másrészt azonban mégsem feltétlenül szükséges háttértudás: tekintettel arra, hogy az égi totemállatok emberivé alakulása valójában minden magyar embernek a közös tudása. Elég, ha csak a Komjáthy István mondáinak könyvéből ismert mitikus sárkány, a Szépmező Szárnyával vetekedő szélkötő Kalamona dolgaira gondolunk. Vagy a magyar népmesékben szereplő, maguknak asszonyt rabló, palotákban lakó sárkányok alakjára emlékezünk. Akiknek – pusztán azért, mert asszonyaikkal emberi lakhelyekbe költöznek – a házasélet kedvéért emberi mértékeket és léptékeket kell felvenni ahhoz, hogy az emberek házának falai, bútorainak alakzatai között is el tudjanak helyezkedni. S ehhez a házak, paloták belső tereiben ideiglenesen emberré kell válniuk. 

De ha már megemlítettük a csodafiúszarvas létére antropomorfizáló választ adó értelmezést – a csodaszarvas minden léptékében emberi méretűvé alakulását –, feltétlenül szóba kell hoznunk még a csodafiúszarvas létére univerzalizáló értelmezéssel szolgáló megközelítéseket is, amelyek szerint a csodafiúszarvas nem emberré válik, hanem gigantikus, a helyét az égi Tejesúton is megálló csillaggyermekké nemesedik a fején kigyúló csillagfények kozmikus igézetében. 

Ezt a magyarázatot – Magyar Adorjánnal és Sebestyén Gyulával is egyetértve – a leghangsúlyosabban talán az a Jankovics Marcell képviseli, aki a Dozmati regöséneket az Ének a csodaszarvasról című rajzfilmjének végefőcíme alá is meginvitálja, s ezzel a csodaszarvasról szóló hiedelemmondáinkat – a regöseinknek köszönhetően – napjainkig elérő hatással is felruházza. 

„Az mindenesetre bizonyos, hogy a Csodafiúszarvas égi jelenség, és köze van a csodaszarvasmondához. Az agancsán gyújtatlan gyulladó, oltatlan elalvó százezer szövétnek, gyertya […] a Képes Krónika csodaszarvasát idézi, a homlokán felkelő Nap, oldalán levő Hold és csillagok pedig azt a csillagszarvast, amelyik minden csodaszarvasnak közös égi mintaképe. […] Maga a csodafiúszarvas, noha »fiú«, ez esetben is vagy a lappok Szarvas csillagzatával azonos, vagy az alatta keringő Bika csillagképpel” – adja elő a Dozmati regöséneket magyarázó, a csodafiúszarvast kozmikus környezetben láttatni engedő gondolatait Jankovics Marcell A Szarvas könyve című könyvének A regösének című utóhangjában. 

Saul lovát patkoltam, aranyszeggel szegeztem

Már láttuk, hogy a csodafiúszarvas a véreiért áldozatra kész kiállásának gesztusát a leginkább a Dozmati regösének kontextusában, a Szent Istvánnal párbeszédet kezdeményező, a „vadölő vadak” testvérgyilkos vérengzése ellen szót emelő szakrális szerep összefüggésében érdemes értelmezni. Ebben a szerepben a Szent István atyaisteni követségét elismerő szavak mellett ugyanis ott van a csodaszarvasban nemzeti totemállatunkat tisztelő, táltoshitű őseink kikezdhetetlen tisztelete is, amelyet akkor lehet csak igazán megérteni, ha a magyar ősvallási örökség melletti kiálló másik csodálatos Nagy László-verset, a Szentpáli verset (illetve annak előzményét, a Saul lovát patkoltam című verset) is alaposan szemügyre vesszük. 

Ez a vers ugyanis annak költői tanúságtétele, hogyan él együtt Nagy Lászlóban a keresztény hit Pál apostol szellemi fegyverzetében éppen Saullal, aki Pálnak a damaszkuszi utat megjárását megelőző személyisége volt. 

„Saul lovát patkoltam, / aranyszeggel szegeztem, / szép volt ez a mesterség: / tiszta szívből szerettem” – olvasható a Szentpáli vers motívumkészletét már ebben a kezdeti formában is teljes egészében felmutató előzményversben (Saul lovát patkoltam). 

A látszólagos bibliai analógia persze csak a lehető legmagasabb absztrakciós szintről nézve fogadható el – a Bibliában az aranyszeggel patkolt ló fogalma értelmezhetetlen kulturális kód, ennek a kódnak ugyanis csakis a magyar őshitet őrző magyar népmesék és népdalok rendszerét alapul véve van értelme. Az aranyszeggel patkolt ló így nyilvánvalóan a táltos paripa, aki a világ szintjei közötti utazásra rúgtathat, emelkedhet a lovasával. Vagyis ebben a versben egyáltalán nem a bibliai motívum jelenik meg, bomlik ki, hanem a bibliai motívum itt éppen csak hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy egyértelműen a pogány hit és a keresztény hit egymással mérkőző erejéről kezdjen gondolkodni. 

Ami miatt a Saul lovát patkolom itt feltétlenül megemlítendő, az nem más, mint a nyelvtani idő. Mert amíg az előzményversben Saul lovának – a táltos paripának – aranyszeges patkolása lezárt idő, már a múlt világába sorolt cselekvés, addig a Szentpáli vers a következőképpen indul: 

Vagyis Nagy László úgy igazít át lényeges elemeket a versen, hogy az Úrral való „dühös”, nem pedig „okos” „tusakodás” motívumát nagyon is élő és eleven küzdelemnek ábrázolja. Paradox módon tehát a Szentpáli vers úgy „szentpáli”. hogy nem a benne felébredő gondolatok „szentpáliak”, hanem az a környezet, amellyel szemben ezek a gondolatok dühösen, s nem ám okosan rendre megnyilvánulnak. Az ősök hite mellett kiállva – de már a damaszkuszi utat is végigjárva. Saul lovát is megpatkolva, még aranyszeggel is megszegezve. De a damaszkuszi utat végigjárók tudását sem feledve. Az ősök emlékéért is perlekedve, de a szügyébe fúródó golyóval megsebzett csodafiúszarvast még az oltárra felállni is engedve.

Csodafiúszarvas feláll az oltáron

És akkor jöjjön el hozzánk maga a Csodafiú-szarvas című Nagy László-vers a maga közvetlen közelségével. A maga bonyolult megváltástörténetével. Egy szellemi ébredés minden dermesztően sokkoló jelével és közben minden nem erre a világra való reményével.

Mert ez a vers úgy a remény verse, hogy előtte nem tud más lenni, mint a kétségbeesés költeménye. 

S hogy ennek a társtalanságának is csak úgy szakadjon vége, hogy vadászok golyói fúródjanak a szügyébe. S ne legyen kétségünk: ezek a vadászok pontosan azok a „vadölő vadak”, akiknek elszabadítása ellen a Dozmati regösének csodafiúszarvasa is szót emel. Az övéi sebzik meg hát a csodafiúszarvast – azok, akikhez szólva József Attila is csak azt mondja: 

De ilyenkor már nem számít az sem, hogy „vadölő vadnak” lenni önsorsrontó mulatság. S a magyarok közötti istenbéke ajánlatát elutasító mindig oktalan felindulás. Erre mondja hát azt a csodafiúszarvas, hogy a Balatonban a sok víz mind az ő könnye. De ez nem a gyengeség okozta siránkozás könnye, hanem annak a kétségbeesésnek a parttalan kiáradása, amellyel a csodafiúszarvas nem magát, hanem az övéit siratja. Azokat, akikért ő minden vadölő vadak elé kiállna. De most már annyira egyedül van, hogy erre csak azt mondja: 

Ez nem más, mint a próféta magánya. Vagy a napba ugró naphérosz elárvulásának szózata. A kettő ugyanaz. Ahogy Saul és Pál is ugyanaz volt. Ez az az állapot, amit egy másik népmesei naphéroszunk, Virág Péter szenved el, miután megmentette a szeretteit, de közöttük végérvényesen mégis magára marad. S a végén annak az ároknak a partjára téved, ahol a kezeit a térdére szorítva végre a mélybe szédülhet. 

De ami itt végül megtörténik a versben, az mégis maga a csoda. Az újjászületés csodája – a fény születésének megváltása. A téli napforduló kozmikus erejű hitvallása, amikor 

Hiába volt ugyan, de a szép agancsa mégis gyúlva gyullad

Tudnunk kell, mert még most is tudnunk lehet: az oltárra felálló csodafiúszarvas most is értünk magasodik fel a szakrális tér aranyos szegletében magát kihúzva. A szép agancsán a fényeket mégis gyúlva kigyújtva. Ő az, aki golyókkal a szügyében az imént még hiába volt, s azzal is csak magára maradt. De most a fényekből éppen tizenhárom lángot mégis magán hordozhat.

Nehéz lenne szavakat találni arra, ami eleve a szavakon túli világba hív minket. 

De ha nem verselemzésbe fut ki ennek a költészet napi ünneplésnek a vége, azért még kifuthat egy másik – szintén csodaszarvassal ékes – motívumnak az éltetésébe. Mert ahogy a Vágtázó Csodaszarvas zenekar most mindenestül, ízig-vérig ideillő dalának szövegét és dallamát éltetjük, előttünk most már azzal is a csodafiúszarvas lesz az, aki nekitülekedik. 

S ahogy a Vágtázó Csodaszarvas még ma is megüzeni, hogy őseink élnek, úgy üzeni a csodafiúszarvas, hogy hiába fúródott a szügyébe a golyó, ő mégsem hiába van. 

Így hát megint együtt vágtat mind, aki valaha élt. Így hát végtelen az élet, mert a lelkünk égig ér. Így hát a csodafiúszarvas föláll az oltáron. Így hát a gyúlva gyulladó gyertyából is van már tizenhárom.