Kezdjük talán Baráth Etelével, akinek a neve sportvezetőként legalább olyan mélyen bevésődött a tudatunkba, mint politikusként. Emlékszik még bárki is arra, hogy valaha ő volt az MSZP főpolgármester-jelöltje? Inkább csak az ötven pluszosok. A Magyar Kajak-kenu Szövetség elnökeként viszont maradandót alkotott. A szekérderéknyi olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érmet persze nem ő lapátolta össze, ám huszonegy éven át, a sportág legeredményesebb korszakában, amikor a kajak-kenu dicsőséglistája tizenhét olimpiai bajnoki címmel gyarapodott, mégis ő irányította a szövetséget. A sportba mellékesen sohasem kevert politikát, szubjektív vélemény, de eme szerepében a kritikát sem az alapján fogadta, hogy balról vagy jobbról jött.
Aztán folytassuk Szekeres Imrével, aki a baloldalon sem volt különösebben népszerű politikus. A hont összegabalyodott nyelvvel védő egykori miniszterről csak kevesen tudják, hogy hat éven át elnökölte a Magyar Triatlonszövetséget. Ha egy szóval akarjuk jellemezni ebbéli tevékenységét: észrevétlenül; amit akár dicséretként is feljegyezhetünk. Politikusként a legnagyobb baklövését mellékesen nem a kecskeméti repülőtéren követte el, amikor folyékony halmazállapotban tisztelgett a magyar hadászat büszkeségei előtt, hanem 2006-ban a Magyar Olimpiai Bizottság rendkívüli közgyűlésén.
Egészen leegyszerűsítve: miatta hiúsult meg Gyárfás Tamás Schmitt Pál megbuktatására szervezett akciója. Sportvezetőként Szekeres Imre ugyanis kiesett politikusi szerepéből: az első körben hevesen tiltakozott amiatt, hogy nem működött a szavazómasinája. Ha csöndben marad, nincs második forduló, Schmitt Pál kisebbségben marad, és leváltják elnöki tisztségéről.
Tudom, most sokan azt várják, hogy folytassam a sort a jobboldalról sportvezetővé avanzsált politikusokkal. Nem teszem. Megtették helyettem mások, könyvtárnyi a téma irodalma. E helyütt abban a népszerű kérdésben sem kívánok állást foglalni, helyes-e, szabad-e politikusoknak civil szervezetben, példánknál maradva sportági szakszövetségben vezetőtisztséget betölteni. Azért nem, mert ez a vita egyidős a modern sport történetével. Nem csak a XXI. században és nem csak Magyarországon létező jelenség. A mindenkori hatalom nyilván azon elv mentén érzi magát feljogosítva a szerepvállalásra, hogy ha már adja a pénzt, azt is ellenőrizhesse, mire költik el.
Hiba lenne általánosítani, embere válogatja, hogy a politikusból lett sportvezető miként áll a rátestált feladathoz. Megtesz-e minden tőle telhetőt, csupán sütkérezni szeret a sikerek fényében vagy le is égeti magát, az viszont nem is vitás, hogy kudarc idején sűrűn záporoznak felé az ütések. Ez is rendben van, hiszen a közszereplőnek mindent állnia kell.
Nehéz eldönteni, politikusi minőségében melyik sportvezetőt bírálták a legtöbben az elmúlt másfél évtizedben.
Kocsis Máté valószínűleg a sor elején áll. Élvonalbeli politikus a labdarúgás mögött valószínűleg a második legnépszerűbb, de mindenképpen a legtöbb igazolt játékost felvonultató sportág élén. Szem előtt lévő pozíció, kétség sem férhet hozzá. Kocsis Mátét 2015-ben választották meg a Magyar Kézilabda-szövetség elnökévé. A sportág történetében nehéz időkben. 2012-ben a férfiválogatott még negyedik lett az olimpián, a nyári játékokról lemaradt női csapat pedig bronzérmet szerzett az Európa-bajnokságon. A remélt folytatás helyett azonban éveken át inkább csalódások érték a sportágat és annak elnökét, fájdalmas mélypontként egyik válogatottunk sem jutott ki a riói olimpiára. Az elnök talán duzzogott is magában emiatt, de sértetten nem kezdett tisztogatásba, hanem vállalt szerepének igyekezett megfelelni: megteremteni a feltételeket a lejtmenetbe került sportág felvirágoztatásához.
Kocsis Máté egyszer exponálta magát zajosan elnöki szerepében: a 2022-es férfi Európa-bajnokság után, amikor a magyar válogatott nem jutott tovább a csoportjából. Érdemes felidézni az akkori gondolatait.
„A kiesés után napokig nem tértem magamhoz. S azért vagyok különösen szomorú, mert öt éve és nyolc hónapja erre a kézilabdaünnepre készültünk, de sajnos a játékosok elsétáltak életük nagy lehetősége mellett. Másrészt egy sikeres szereplés a honi kézilabda következő tíz-húsz évét is abszolút pozitívan befolyásolta volna. Ez a telt házas Eb egy olyan lehetőség volt, amely az ő életükben biztos, hogy soha többé nem ismétlődik már meg. […] Úgy is fogalmazhatok: a férfiválogatott volt – éppen a részben hazai rendezésű Eb és Európa legnagyobb, multifunkcionális sportcsarnokának megépítése miatt – a sportág kirakatcsapata, ám ez a kirakat most összetört…”
Nem egy önfényező politikus szavai, az biztos. Kocsis Máté nem óvakodott a szakmai alapú bírálatoktól sem, mi több, átmenetileg felfüggesztette két szakmai alelnökét, Nagy Lászlót és Pálinger Katalint.
Aztán inkább ő maga távozott. Nem akkor, a fájdalmas pillanatban, hanem egy év múlva. A baloldalon magabiztosan kürtölték világgá, azért, hogy politikusként mentse az irháját az elherdált temérdek pénz dacára menthetetlenül sikertelen sportág éléről. A kézilabdában másként tudták.
Kiépült az egész országot behálózó infrastruktúra (felsorolni is nehéz, hány sport- és munkacsarnok, szabadtéri pálya épült az elmúlt évtizedben), a szövetség szakmai tervei (csak egyet kiemelve ezek közül követendő példaként: az egész Kárpát-medencét átfogó határon túli program) megteltek tartalommal: az elnök dolgát végezve távozott.
Kocsis Máté tévedése mellett se menjünk el szó nélkül. A férfi játékosok ha el is sétáltak életük nagy lehetősége előtt, újra nekiveselkedtek és másodjára nem hibáztak, ha úgy tetszik, beleálltak. A Tatabányán, hazai környezetben kivívott olimpiai szereplés örökre katartikus élmény marad játékosnak, szurkolónak egyaránt. A fiúk egyúttal példát mutattak a lányoknak, akik őket követve ugyancsak megváltották a párizsi jegyet. Érdemes végigfutni a két csapat névsorán. Zömében fiatal játékos, ha úgy tetszik, a taokorszak gyermekei.
Kocsis Máté egyszerre hálás és hálátlan szerepet töltött be a magyar kézilabdázásban. Mint a nevelőedző a bajnok életében. Elindította útján a sportágat, majd hátralépett.
A nevelőedzőkről, tisztelet a kivételnek, szokás megfeledkezni, őt legalább ez a méltánytalanság nem érte. „E két csapat magját még az előző elnökség rakta le. Mi azt tudtuk hozzátenni, hogy a két olimpiai selejtezőt megszereztük és megrendeztük magas színvonalon. Köszönettel tartozunk azért is, hogy a Kocsis Máté vezette elnökség felhozta a sportágat, gazdaságilag rendbe tette. Ennek a munkának az eredménye az is, hogy két olyan csodálatos létesítményben játszhattunk olimpiai selejtezőt, mint a tatabányai és debreceni sportcsarnok” – nyilatkozta a mámor pillanatában az utódja, Ilyés Ferenc.
Melyik a legfontosabb statisztika? Hát a végeredmény! Így szól Rátgéber László egyik aforizmája. Igen, a sportban egyszerre csodás és kegyetlen, hogy mindent az eredményt minősít.
A moszkvai olimpia után a történelmi ötös a női kosarasok drámai bukása miatt ugyan nem adatik meg ismét, de így sem panaszkodhatunk. Négy csapatunk is kijutott Párizsba, ami megrajzolja az egész olimpia ívét.
Kézilabdában Magyarország mellett Franciaország, Dánia, Norvégia, Svédország, Németország, Spanyolország és Szlovénia kvalifikálta magát az olimpiára két csapattal. A magyar kézilabda 2024-ben visszakerült oda, ahová tartozott: a sportág elitjébe. Elkényelmesedni azonban tilos. S nem csak azért, mert az eddigi eredményeket Párizsban lehet megkoronázni. Hanem mert utána rögvest új ciklus kezdődik.
