Merthogy jó darabig Mussolini és Hitler leglelkesebb hívei voltak a XX. század elején azok a progresszívek – köztük két ikonikus demokrata párti elnök, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt is –, akik az amerikai baloldal nagy hősei, és akiknek szellemisége a mai napig meghatározó az amerikai liberalizmusban. Nem véletlenül mondták már sokan – Ronald Reagan republikánus elnöktől a jobboldalisággal nemigen vádolható legendás komikus George Carlinig –, hogy ha a fasizmus egyszer megérkezik Amerikába, az a liberalizmus képében fog történni, „mosolygós arcos” pólókkal és Nike cipőkkel. Ahogy azt ma kiválóan be is mutatják nekünk a tengerentúlon.

Mégis, a zsidók egy része még ma sem a progresszív-liberális baloldaltól fél. A közbeszédben a zsidóság ellensége még mindig a konzervatív jobboldal. Amelyen belül markánsan jelen vannak az evangéliumi keresztények (különösen Amerikában). Akiknél nemcsak az Ószövetség–Újszövetség kontinuitása a hitük egyik alapvetése, hanem a zsidók megkérdőjelezhetetlen joga is a Szentföldre. Tehát mindenek ők, csak nem nácik; a hívő jobboldali kifejezetten zsidóbarát.

 Az emeleti lakásából ledobott francia zsidó asszony, a kipa viselése miatt svéd városokban megtámadott, majd azokból elűzött ortodox zsidók, a felgyújtott zsinagógák mind-mind eklatáns példái ennek. Az elkövetőket és a felbujtókat, és általában a zsidóságot elpusztítani igyekvő radikális iszlámot a nyugati baloldal mégis folyamatosan a keblére öleli. Eközben Izraelt pedig folyton elítéli az életükre törő palesztinokkal szembeni kemény fellépés miatt. Az amerikai egyetemeken végigsöprő tüntetéssorozat pedig végképp megmutatta, hol tart ma a baloldal.

Ezek a mostani események egyértelműen felgyorsítanak egy évek óta tartó folyamatot. Egy ideje már nemcsak Amerikában találunk prominens jobboldali zsidókat (Sheldon Adelson milliárdos vagy a demokratáktól gyakorlatilag átállt egykori szenátor, Joe Lieberman), hanem világszerte folyamatban van az ébredés. 

A konzervatív jobboldal viszont nagyon is szövetségesként tekint a zsidóságra és Izraelre. Nem csak a közös vallási gyökerek és a mindkettejük pusztulását akaró közös ellenséggel szembeni sorsközösség miatt. Hanem azért is, mert 

A jobboldal a zsidóság barátja, szövetségese és védelmezője. A zsidóság egy része ezt már világszerte felismerte. Azt pedig végképp, hogy a baloldal egyre inkább radikalizálódik. És ez teljesen jogos félelmet, ellenérzést kelt a zsidóságban is. 

Hab a tortán, hogy ennek a támogatásnak az anyagi részét a palesztinpárti tüntetők jelentős mértékben Soros Györgytől és szervezeteitől kapják: a New York Post egy kiváló összeállításban bemutatta, hogy az országszerte zajló egyetemi tüntetések fő szervezői személy szerint melyik Soroshoz köthető szervezettől, hogyan és mennyi pénzt kapnak, sok esetben konkrét havi fizetés formájában.

Ezek a tények nyilván segítik a zsidóságot is a valóság felismerésében. De az ébredés természetesen egy lassú, fájdalmas folyamat. Nyilván nehéz szembenézni a valósággal. Itthon, Magyarországon, ahol valójában a lehető legnagyobb biztonságban vannak, pláne nem szívesen látják a valóságot. Annak ellenére, hogy az Európai Zsidó Szövetség tanulmánya is kimutatta, hogy 

Zsidó honfitársaink, és pláne az ő véleményformálóik közül sokan beleragadtak egy olyan narratívába, amiből képtelenek kijönni. Ragaszkodnak a zsigeri reflexekhez. Az SZDSZ túlzásba vitte az antiszemitázást az Antall-kormánnyal szemben, és ugyanezt teszik a mai napig – ugyan már nem az SZDSZ, hanem annak különböző szellemi örököseinek zászlaja alatt – Orbán Viktor kormányai ellen is.

Látni kell azonban, hogy jelentős részük nem a hitét aktívan gyakorló, azt megélő, pláne nem ortodox zsidó. Ma már neológnak, azaz a zsidóság újító, modernizáló, urbánus irányzatához tartozónak sem igen lehet nevezni őket. A zsidóságuk nagyjából kimerül az áldozati pózban, a valós történelmi és a vélt jelenkori sérelmek folyamatos napirenden tartásában. Ennek kétségtelenül van identitásmegőrző hatása, de ez az identitás már nem tartalmaz vallási mélységet. És itt van a zsidóságon belüli erős törésvonal. Ami legalább annyira spirituális, mint politikai.

Sokáig úgy vélték, a XX. század első felének üldöztetései után a nekik békét, prosperitást hozó modern liberalizmus összeegyeztethető a zsidó identitással. De ahogy a néhai Rush Limbaugh amerikai konzervatív rádiós szupersztár is rámutatott: a liberalizmus – pláne annak mára dominánssá vált formája, a progresszív liberalizmus – már nem egy politikai filozófia. Hanem egy vallás. Tele irracionális, neohumanista dogmákkal. Azt pedig a Prager University alapítója, Dennis Prager mondta négy éve itt, Magyarországon (amikor az a megtiszteltetés ért, hogy interjút készíthettem vele), hogy

Itt a dilemma a már nem ortodox, de még hívő zsidók számára. Egyre kínzóbb a kérdés, amit feltesznek maguknak: Maradjunk-e lojálisak a Teremtőhöz és a parancsolatokhoz, amelyeket a Tórában fektetett le? (Ami a keresztényeknél is az Ószövetség része.) Ragaszkodjunk-e vallásunkhoz, örökségünkhöz és a közösségünkhöz, oly módon, hogy a választott hazánk elkötelezett, hazafias polgáraivá válunk, miközben megtartjuk szoros szellemi közösségünket Izraellel? Vagy hódoljunk be a balos politikai gépezetnek, amely meg nem született csecsemőket áldoz fel saját önzésének oltárán, és kirívó női ruhába öltözött férfiakat ünnepel vallásos áhítattal, egyházi méltóságoknak járó pompával?

Mit tegyenek a zsidók, amikor a liberális rendszer olyan ideológiákat és életmódokat népszerűsít, amelyek totálisan összeegyeztethetetlenek a Tórával és a zsidó vallási irásmagyarázatokkal, a halachával? 

A kérdésre – mármint hogy mit tegyenek a zsidók – valójában nagyon egyszerű a válasz. Báruch hábá, akhi. Légy üdvözölve, testvér! A jobboldalon.