Maradt tehát minden a régiben. Kiss Dávid a háttérben szakmailag próbált érvelni, a Norvégia elleni meccsekre befutott Sofron István pedig lelket önteni a társakba. S úgy tűnt, a kényes egyensúly akár működhet is, hiszen a válogatott a Japán, valamint a Koreai Köztársaság elleni győzelemmel kezdte a világbajnokságot. Aztán váratlanul minden felborult. A ­mieink ­2-1-re kikaptak a zömében székely játékosokból álló román válogatottól. Igazi önsorsrontásként magyarok és székelyek elintézték, hogy közösen hallgathassák a meccs után a győztes fél tiszteletére eljátszandó román himnuszt.

Ha egy sportoló ilyen fegyelmezetlenségre, tiszteletlenségre ragadtatja magát, nem is lehet más a következmény, mint hogy kizárják a keretből. Ez mégsem történhetett meg. Két okból sem. Egyrészt, mert mindenki pontosan tudta, Gallóra nagyobb szüksége van a csapatnak, mint MacAdamre. Másrészt, mert a játékosok egy emberként kiálltak a társuk mellett, első elkeseredettségükben még azt is kilátásba helyezték, hogy ha kirúgják Gallót, akkor nem állnak ki a hátralévő két mérkőzésre.

Ismerjük el, a csapat vezetői legalább e válságot mesterien kezelték. Gallót bocsánatkérésre kötelezték, MacAdam tekintélyét pedig látszólag megóvták. A mérkőzéseken a kapitány továbbra is ott állhatott a játékosok fölött, mögött a kispadon, de inkább csak bábként, érdemi beleszólása már nem volt a döntésekbe. S persze kiváltságként megadatott neki, hogy összegezze a sikert: 

Így igaz. Az Olaszország és a Szlovénia elleni győzelemben, a feljutás kivívásában a szurkolók minden korábbinál nagyobb szerepet játszottak. Bolzano nem a szomszédban van, hanem tízórás autóútra, pénteken és szombaton mégis durván másfél ezer magyar szurkoló buzdította a válogatottat olyan tűzzel, amilyenben férfi-kézilabdaválogatottunknak is csupán a Portugália elleni márciusi mérkőzés utolsó negyedórájában volt része.

Az elmúlt években ez a tűz már-már ellobbant, a nagy egyéniségek idővel kiöregedtek, utánuk pedig nem jöttek olyanok, akik tovább vitték volna a zászlót. A magyar válogatott a szövetséggel egyetemben egyre jobban emlékeztetett egy professzionális klubra, semmint egy testvéri közösségre, amilyennek megismertük és megszerettük az évek során. Ám a magyar hoki, be kell látni, sosem lesz olyan, mint a svájci vagy akár csak a dán: forró érzelmek nélkül sosem fog elérni nagy eredményeket.

Mindez másként elmesélve. Már éjfélre járt az idő a bolzanói éjszakában. A játékosok túl voltak a katarzis első hullámán, a hivatalos ceremónián, kimentek közéjük és megköszönték a buzdítást a szurkolóknak, sőt, ahogy illik, koccintottak velük a győzelemre, a mámor szép lassan kezdett elcsendesedni, a játékosok szállingóztak vissza az öltözőbe, hogy aztán maguk között folytassák az ünneplést. Két játékos: egy rutinos és egy ifjú, illetve egy Székelyföldön és egy Budapesten született összeölelkezve lépett be az akkor már szinte ürességtől kongó csarnokba. 

 – énekelték, helyesebben üvöltötték bele a csöndbe.

A magyar jégkorong helyzete, megítélése elsősorban – sőt azt is mondhatjuk, csakis – a válogatott teljesítményén múlik. Igen, kedves fehérvári drukkerek, ez így igaz. A Volán, nyerjen bár Bajnokok Ligáját, osztrák bajnokságot egyazon idényben, sosem kerül arra a polcra, mint futballban a Fradi vagy akár kézilabdában a Veszprém. Az a szerepe, miként anno ez ki is mondatott, hogy készítse fel a játékosokat – a magyar játékosokat! – a válogatottban, a világbajnokságon megkövetelt szintre. Bürokrata nyelvezeten fogalmazva eszerint kell allokálni az erőforrásokat. Emellett ugyancsak létfontosságú a magyar tehetségek kiemelt támogatása, sőt inkább menedzselése, hogy aki arra érdemes, juthasson el a legszínvonalasabb hokikultúrájú országokba. Erről árulkodik Hári János, Sebők Balázs, Galló Vilmos, újabban Papp Kristóf, Varga Balázs, Hadobás Zétény, de Bálizs Bence esete is, aki, ha már Fehérváron nem tartanak rá igényt, mintha azóta nyújtana igazán meggyőző teljesítményt, amióta légiósnak állt.

Most az öröm, a boldogság napjai vannak, aki megdolgozott érte, megérdemli, hogy fürdőzzön a dicsőség fényében, de aztán újra kell gombolni a kabátot. A Bolzanóban kivívott diadal ugyanis messze nem egy minden elemében jól működő rendszer eredménye, sokkal inkább egy szerencsésen, rekordgyorsasággal bajtársi szövetségbe kovácsolódott közösség sikere. A világbajnokság tényleg azt igazolta, ha van szív, mindegy, hogy milyen szövetségi kapitány van itt, de ez nyilván egyszeri bravúr. A büszkeség és a szenvedély csak a szükséges plusz, hosszú távon biztos alapokra kell építeni.