Néhány nap múlva, június 10-én lesz 145 éve, hogy e kivételes tehetség Kolozsváron meglátta a napvilágot. Szabó Dezső életének 65 esztendeje alatt sokakkal szembekerült, nemritkán lehetséges szövetségesekkel, mint Bethlen István, Gömbös Gyula, Klebelsberg Kunó, Babits Mihály, Makkai Sándor, vagy tisztelőkkel, mint Németh László és Tamási Áron; többféle ideológiai irányzatot is követett, de alapállása változatlan maradt. 

Szabó Dezső életművének megszámlálhatatlan gondolata aktuális ma is, de ennél fontosabb nincs. Egy ilyen létkeret megteremtésének szükséges, de nem elégséges feltétele a napjainkban oly sokat emlegetett szuverenitás. A szuverenitás annak lehetőségét jelenti, hogy nemzetként magunk irányíthassuk sorsunkat. Egy következő kérdés már az irányítás mikéntje.
Ha ebből az alapproblémából indulunk ki, három jelentős erőt különböztethetünk meg a magyar politikai arénában ma, az európai országok szuverenitását implicit módon, de nagymértékben érintő választás előtt.

A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség, a DK–MSZP–Párbeszéd, a Momentum és a garast rendre woke-tézisek mellett letevő, a nemzeti sorskérdésekből gúnyt űző Kutyapárt egyértelműen a globalisták szolgálatában áll. Hangleütései, állásfoglalásai sajnos sok esetben e csoportosulás holdudvarába sorolják a kórusból egyébként sokszor kiéneklő LMP-t is.

S ott van végül Magyar Péter pártja, mely retorikában szuverenista, a kérdés csak az, hogy mennyire komolyan vehető bármi is, amit mondanak és hirdetnek, hogy milyen erők állnak mögöttük, hogy mekkora a mozgásterük és van-e egyáltalán szándékuk annak bejátszására. Amit eddig tudunk a jelöltjeikről, az nem sok jót ígér.

G. Fodor Gábor találóan nevezte a Magyar Péter-jelenséget jókor jött pofonnak, mely segíthet abban, hogy a kormánypártok rendezzék soraikat, motivációt ad mind a csúcsvezetésnek, mind a középgárdának, mind a szavazóbázisnak arra, hogy hadrendbe álljon és kőkeményen küzdjön. 

A választásnak, bármit mondjanak is a globalista bábfigurák, nincs közvetlen belpolitikai tétje, a kormány az eredménytől függetlenül nyilvánvalóan a helyén marad. A hétvégi választások belpolitikai relevanciája a politikai energiák kavargásában ragadható meg. A szereplők kaphatnak egy löketet, amit vagy be tudnak építeni a mozgásukba, vagy nem.

Viszont fontos a győzelem „Európa legnagyobb béketáborának” összetartása végett. A cél az, hogy a június 9-i megmérettetés csak az ellenzék erőit rostálja meg, kedvezően ráadásul. Mert legyen bármennyire rossz is véleményünk Magyar Péterről, de azért ha megjelenése a Momentum két főállású nemzetárulójának pozícióvesztésével jár, az mindenképpen kedvező fejlemény, nemzeti értékekben gondolkodó ember a Kutyapártért sem fog könnyet ejteni, s az sem baj, ha az önmagát új nevében konzervatívnak tituláló Jobbik-maradék végre oda kerül, ahol a hitehagyottaknak helye van, a bejutási küszöb alá, a padlóra, ahonnan aligha fognak valaha felkelni.

S marad a páston a már említett három erőcsoport. A Tisza Párt várható pályaívét lehetetlen előre megrajzolni, a parlamenti párttá válásnak meg annyi buktatója van, pop-up pártból valódi párttá kell válni, ami rengeteg szervezőmunkával, rekrutációval, belső konfliktuskezeléssel jár. Egy EP-választás lemenedzselhető one man show-ként, a parlamenti aligha.

A Gyurcsány-tábor erejét hiba lenne alábecsülni, van mögötte szervezettség, politikai tapasztalat, médiaerő. És 

Nem véletlenül emelte a Fidesz–KDNP szövetség a háborút a kampány középpontjába. A globalisták helyi lerakatának propagandája szerint a kormány a háborúval „riogat”. Miközben minimális politikai ösztön és minimális tájékozottság esetén bárki érzékelheti az eszkalációt, amely folyamatos és teljes pusztulással fenyeget. Még a szuverenitás kérdése is háttérbe szorul ehhez képest, hiszen egy atomapokalipszis után nem sokat kezdhetünk közösségi döntésképességünkkel.