Június 9-én a lét vagy nemlét a tét

A keresztény fehér civilizációhoz tartozó nemzeti közösségek normálisan gondolkodó része azt láthatja, hogy szemünk előtt ül tort woke címszó alatt az őrület, a deviancia, a logikai terror. Közelről figyelheti mindenki, miként fordítanak jó szándékú embereket önmaguk ellen, miként fosztják meg a korábban szakrális tisztelet övezte „egyes egyént” az identitásrétegeitől, a nemzeti, vallási és nemi önazonosságától, miként teszik alkalmatlanná saját érdekeinek felismerésére, miként fosztják meg racionális döntésképességétől.

Van, aki riadtan és dermedten figyeli mindezt, van, aki beletörődve, s van, aki az ellenállás végsőkig elszánt belső eltökéltségével. De bármi is legyen alapállásunk az őrület tombolásával szemben, egy erős déja vu-érzés mindenkiben lehet itt Közép-Európában. Mi láttunk már ehhez nagyon hasonlót.

A kommunista hatalom berendezkedésének módszertana kísértetiesen hasonló volt ahhoz, amit most az örökké társadalommérnökösdit játszó, messianizmussal átitatott, de a népboldogítást valahogy mindig népnyomorításba fordító baloldal legújabb változata, a globalista újmarxista „ébredéskultusz” rendez.

Láttuk már azt, miként fosztanak meg embereket a szabadságuktól vagy akár az életüktől is politikai véleményük miatt, miként ér hátrányos megkülönböztetés polgárokat közösségi hovatartozásuk okán, miként döntik le nemzeti nagyjaink szobrát Tisza Istvántól Werbőczy Istvánig, s láttuk már a cancel culture-t is, amikor az egyeduralomra törekvő ideológia kötelező gondolkodási sémáival és kifordított, embertelen értékrendjével ellentétes műveket betiltják vagy cenzúrázzák.

Magyarországon a kommunista hatalom mindent megtett azért, hogy olyan irodalmi nagyságokat, mint Tormay Cécile, Nyirő József vagy Wass Albert, meg se ismerhessen az új generáció. Az eltörlésre ítélt írók közé tartozott a Horthy-korszak egyik legmeghatározóbb alkotója, Szabó Dezső is, akinek Az elsodort falu című remekműve pályázhat a magyar történelem bestsellerének titulusára, amennyiben az a válogatás kritériuma, hogy az adott korban hányan vették meg és olvasták el a szóban forgó művet. Szabó Dezsőről úgy jelent meg végletekig elfogult, nyíltan ellenséges hangvételű monográfia Nagy Péter tollából a Kádár-rendszer konszolidációjának idején, hogy a támadott szerző de facto tiltólistán volt, műveit nem jelentették meg a rendszerváltásig.

Néhány nap múlva, június 10-én lesz 145 éve, hogy e kivételes tehetség Kolozsváron meglátta a napvilágot. Szabó Dezső életének 65 esztendeje alatt sokakkal szembekerült, nemritkán lehetséges szövetségesekkel, mint Bethlen István, Gömbös Gyula, Klebelsberg Kunó, Babits Mihály, Makkai Sándor, vagy tisztelőkkel, mint Németh László és Tamási Áron; többféle ideológiai irányzatot is követett, de alapállása változatlan maradt.

Egész életében arra kereste a választ, hogy miként lehet a magyar államot a magyar érdek szolgálatába állítani. Tanulmányai, nagyregényei, novelláinak jelentős része azt a kérdést boncolgatja, hogy miképpen lehet megteremteni a magyar történelmi műhelyt, azt a létkeretet, melyben a magyar sorsot magyar kezek irányítják a magyar érdekek szerint.

Szabó Dezső életművének megszámlálhatatlan gondolata aktuális ma is, de ennél fontosabb nincs. Egy ilyen létkeret megteremtésének szükséges, de nem elégséges feltétele a napjainkban oly sokat emlegetett szuverenitás. A szuverenitás annak lehetőségét jelenti, hogy nemzetként magunk irányíthassuk sorsunkat. Egy következő kérdés már az irányítás mikéntje.
Ha ebből az alapproblémából indulunk ki, három jelentős erőt különböztethetünk meg a magyar politikai arénában ma, az európai országok szuverenitását implicit módon, de nagymértékben érintő választás előtt.

A nemzeti erők, a Fidesz és a Mi Hazánk egyértelműen elkötelezettek a magyar szuverenitás, a magyar sorsot érintő döntéskör megőrzése, sőt lehetőség szerinti növelése kérdésében.

A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség, a DK–MSZP–Párbeszéd, a Momentum és a garast rendre woke-tézisek mellett letevő, a nemzeti sorskérdésekből gúnyt űző Kutyapárt egyértelműen a globalisták szolgálatában áll. Hangleütései, állásfoglalásai sajnos sok esetben e csoportosulás holdudvarába sorolják a kórusból egyébként sokszor kiéneklő LMP-t is.

S ott van végül Magyar Péter pártja, mely retorikában szuverenista, a kérdés csak az, hogy mennyire komolyan vehető bármi is, amit mondanak és hirdetnek, hogy milyen erők állnak mögöttük, hogy mekkora a mozgásterük és van-e egyáltalán szándékuk annak bejátszására. Amit eddig tudunk a jelöltjeikről, az nem sok jót ígér.

G. Fodor Gábor találóan nevezte a Magyar Péter-jelenséget jókor jött pofonnak, mely segíthet abban, hogy a kormánypártok rendezzék soraikat, motivációt ad mind a csúcsvezetésnek, mind a középgárdának, mind a szavazóbázisnak arra, hogy hadrendbe álljon és kőkeményen küzdjön.

Amint Orbán Viktor is rámutatott a békemeneten mondott, a Facebook által nem véletlenül törölt, az európai önsorsrontó mainstreammel nyíltan szembemenő, lényegét tekintve a „no migration, no gender, no war” jelszavakban összefoglalható beszédében: a kampányban a rutin öl, s a megszokott győzelem elkényelmesít.

A választásnak, bármit mondjanak is a globalista bábfigurák, nincs közvetlen belpolitikai tétje, a kormány az eredménytől függetlenül nyilvánvalóan a helyén marad. A hétvégi választások belpolitikai relevanciája a politikai energiák kavargásában ragadható meg. A szereplők kaphatnak egy löketet, amit vagy be tudnak építeni a mozgásukba, vagy nem.

Viszont fontos a győzelem „Európa legnagyobb béketáborának” összetartása végett. A cél az, hogy a június 9-i megmérettetés csak az ellenzék erőit rostálja meg, kedvezően ráadásul. Mert legyen bármennyire rossz is véleményünk Magyar Péterről, de azért ha megjelenése a Momentum két főállású nemzetárulójának pozícióvesztésével jár, az mindenképpen kedvező fejlemény, nemzeti értékekben gondolkodó ember a Kutyapártért sem fog könnyet ejteni, s az sem baj, ha az önmagát új nevében konzervatívnak tituláló Jobbik-maradék végre oda kerül, ahol a hitehagyottaknak helye van, a bejutási küszöb alá, a padlóra, ahonnan aligha fognak valaha felkelni.

S marad a páston a már említett három erőcsoport. A Tisza Párt várható pályaívét lehetetlen előre megrajzolni, a parlamenti párttá válásnak meg annyi buktatója van, pop-up pártból valódi párttá kell válni, ami rengeteg szervezőmunkával, rekrutációval, belső konfliktuskezeléssel jár. Egy EP-választás lemenedzselhető one man show-ként, a parlamenti aligha.

A Gyurcsány-tábor erejét hiba lenne alábecsülni, van mögötte szervezettség, politikai tapasztalat, médiaerő. És

hatalmas globalista hátszél a nemzetközi tudatipar formájában elsősorban, mely ott lapul mindenki telefonjában, ott van a moziban, a cenzúrázott közösségi médiában, a Netflix-előfizetésben, a keresőkben, a Wikipédiában. Olyan mögöttes erő ez, mely döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy az uniós színtéren lassan a lét vagy nemlét kérdésére redukálható orosz–ukrán háború ügyében a magyar kormánynak egyedül a szlovák vezetés maradt a szövetségese.

Nem véletlenül emelte a Fidesz–KDNP szövetség a háborút a kampány középpontjába. A globalisták helyi lerakatának propagandája szerint a kormány a háborúval „riogat”. Miközben minimális politikai ösztön és minimális tájékozottság esetén bárki érzékelheti az eszkalációt, amely folyamatos és teljes pusztulással fenyeget. Még a szuverenitás kérdése is háttérbe szorul ehhez képest, hiszen egy atomapokalipszis után nem sokat kezdhetünk közösségi döntésképességünkkel.