Nyomtatott lapnál nagy úr a leadási határidő, nincs tekintettel arra, hogy a választás másnapján még nem hivatalosak az eredmények, a főpolgármesteri voksokat pedig nagy valószínűséggel újra kell számolni. De balga lenne a publicista, ha emiatt más témát választana. Lássuk tehát, másnap reggel hogyan látom én június 9. jelentőségét.
Először is mondjuk ki bátran, hogy győztünk. Irgalmatlan acsarkodás veszi kezdetét ezekben a percekben, hogy bebizonyítsák ennek ellenkezőjét, hogy elvegyék az örömünket, megakadályozzák az ünneplést. Egyébként is hajlamosak vagyunk a kormányt támogató nemzeti érzelmű politikai közösségben arra, hogy a negyedik kétharmad után sem a győztes magabiztosságával nézzünk a jövőbe, hanem azt kérdezgessük magunkban, hogy jó-jó, de nem lesz ebből baj, mit ír majd az ellenséges sajtó. Tudjuk jól, mit ír, ezért most egyáltalán ne foglalkozzunk vele. Megismertük, honnan érkezik hozzájuk a pénz, és vele együtt a megrendelés, nem tudnak már újat mutatni. Később persze, amikor az új feladatainkat tervezzük,
érdemes lesz elgondolkodni azon, mivel tudtak ilyen sok honfitársunkban ilyen mérhetetlen gyűlöletet szítani ellenünk, miért hat ilyen intenzíven lejárató propagandájuk százezrekre, de most az öröm és az ünneplés ideje van. Hiszen ennek ellenére, ha nem is olyan mértékben, mint szerettük volna, ha nem is mindenütt, ahol nagyon kellett volna, de mégis győztünk mindkét választáson.
Büszkén vágjuk minden károgó, demokráciát sirató és jogállamot féltő idióta libernyák képébe azt is, hogy elég volt! Milyen diktatúráról, milyen autokráciáról hadoválnak ezek? Számtalan ellenzéki polgármester, képviselő győzelme ordítja a Magyarországot ezzel lejáratók hangját végképp elnyomva, hogy a választásokon az győz, aki több szavazatot kap. És mit gondol a baloldal újsütetű hamis prófétája, egy diktatúrában hogyan sikerült volna megrogyasztania az összes posztkommunista globalista ellenzéki pártot, hogy elmondhassa magáról, ő az egyetlen potenciális kihívója a nemzeti kormány miniszterelnökének? Igen, bevallom, magunkban, magánemberként fel szoktunk sóhajtani, bárcsak diktatúra lenne, akkor nem kellene elviselnünk, hogy ez a piperkőc gigerli naponta ötször telekürtöli az agymenéseivel a teljes magyar nyilvánosságot. Ám ez csak a morgás jogának megélése.
Mondjad, Péter, nyugodtan. De még ez sem elég neki, indokolatlan és érthetetlen sikerességét máris arra használja, hogy botcsinálta szerkesztőként beerőltesse magát olyan médiumokba, ahol szerinte nem foglalkoznak vele kellőképpen. Csak halkan jegyzem meg, ez a viselkedés kifejezetten a diktatórikus hajlamú önjelölt népvezérekre jellemző.
De győztesként ezt is elviseljük méltósággal, mert nem esik persze jól, de tudomásul vettük, hogy milliós mára azok tábora, akik a legsötétebb alakra is leadják szavazatukat, ha az nem fideszes. Nem értjük őket, nem értünk velük egyet, de tiszteletben tartjuk döntésüket, és nagyon örülünk, hogy hamisítatlan demokratikus körülmények között ki tudták fejezni akaratukat a választásokon.
Tudjunk örülni annak is, hogy a Gyurcsány-csapat meglehetősen megfogyatkozott, a Momentum és a Jobbik pedig gyakorlatilag eltűnt a süllyesztőben. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott, a magyar emberek világosan megmondták, hogy akik Brüsszelben a hazájuk ellen dolgoznak, azokat megbüntetik.
Általában viszolyog attól a magamfajta ember, hogy mások sikertelenségén gúnyolódjon, de a hazaárulóknak azt a cinikus tobzódását, ahogyan például Donáth Annáék Gyurcsánynéval azzal kérkedtek, hogy ők intézték el, ne kapják meg a magyarok a nekik járó uniós forrásokat, olyan példátlan aljasságnak tartom, ami felülírja neveltetésemből fakadó gátlásaimat, és azt mondom, megérdemelték az irgalmatlan pofont, amit a választóktól kaptak. Sajnos nem várhatunk sokkal tisztességesebb magatartást a hét Tisza-párti küldöttől sem, de várjuk meg első lépéseiket, ráérünk majd akkor leleplezni őket. Ízlelgessük ezt a mondatot: A DK vezetői szerint már csak ők képviselik Magyarországon a baloldali centrumpolitikát és az Európai Egyesült Államok eszméjét. Ez milyen jó!
Mindenesetre az körvonalazódik a választások utáni hajnalon, hogy Magyar Péter maga köré gyűjtötte az Orbán-fóbiások többségét, és ezzel akkorára hízott, mint a kisgömböc a mesében. Eljön hamarosan annak is az ideje, amikor kidurran majd, de addig sokat kell még tűrnünk és dolgoznunk.
Az egyetlen hely, ahol fájdalommal vegyes az öröm, az Budapest. Nagyon komolyan kérem a társadalomtudományok kutatóit, fejtsék meg, honnan van Budapesten háromszázhetvenezer ember, akinek ez a semmiért felelősséget soha nem vállaló, semmit megoldani nem tudó, semmivel érdemben nem foglalkozó semmirekellő megfelel főpolgármesternek. Kik ezek? Mit akarnak? Miben bíznak, miben reménykednek? Jó demokrataként persze tudomásul vesszük az ő döntésüket is, amennyiben az újraszámolás után is így marad a helyzet, de vasárnap ez volt a legérthetetlenebb jelenség a szombathelyi és alföldi tornádókat nem számítva.
De vegyük észre a nemzet fővárosában is az örömre okot adó történéseket.
Hat kerületben kiderült, nem igaz, hogy fideszes nem tud nyerni Budapesten. A közgyűlésben is az egyik legnagyobb frakció a Fideszé. Úgyhogy fejezzük ki azzal a szolidaritásunkat a fővárosban élő nemzettestvéreinkkel, hogy megfogadjuk, soha nem adjuk fel Budapestet, megpróbáljuk megfejteni, miért nem sikerült jobb eredményt elérni most sem, és mindent megteszünk a jövőben, hogy enyhítsük azok elvakult gyűlöletét irántunk, akik miatt ezt a keserű pirulát le kell nyelnünk.
De köszöntsük nagy-nagy örömmel Salgótarján, Eger, Miskolc, Baja választópolgárait, akik bebizonyították, hogy a kitartó, szorgalmas munka eredményre vezet ellenséges közegben is, és gratuláljunk a hatalmas sikerhez, amivel visszavezették településeiket a fejlődés útjára. És fáj persze Győr, Szolnok, Dunaújváros, Pécs és még néhány elveszített település, de összességében a térkép narancsszínű, ami egyáltalán nem ciki, és még véletlenül sem arra utal, hogy a fideszes kihalófélben lévő állatfajta lenne.
Ami viszont a legfontosabb a háború sújtotta Európában, hogy a választópolgárok uniószerte megüzenték, elég a háborús uszításból, elég az eddigi önsorsrontó és önfeladó politikából. A legdrámaibb azonnali következménye Franciaországban és Belgiumban lett a választásoknak. Macron feloszlatta a nemzetgyűlést, a belga miniszterelnök pedig lemondott.
Hazánkban a választópolgárok üzenete világos: a többség nem kér sem a háborúból, sem a migrációból, sem a genderpropagandából. A legtöbb magyar mandátumot a Fidesz kapta az Európai Parlamentben, a lehetségesnek több mint a felét, és ezzel erősíti az áttörésnek nem, de egyértelmű jobboldali erősödésnek nevezhető átrendeződést a parlament padsoraiban.
Azoknak, akik ezt is próbálják vereségként beállítani, felhívnám a figyelmét, hogy több mint kétmillióan szavaztak a Fidesz–KDNP-listára, soha ennyi egy irányba mutató szavazatot nem kapott a győztes. Úgyhogy szeretne ilyen vereséget szenvedni minden pártocska az ó- és újellenzék oldalán.
Az is kiolvasható az eredményekből, Magyar Péter ámokfutásának az lett az eredménye, hogy a Gyurcsányék óhajtotta ellenzéki összefogást úgy valósította meg, hogy egybeterelte az összes frusztrált, gyűlölködő Orbán-fóbiást, oly mértékben elcsábítva a szavazókat, ami több párt megszűnéséhez vezethet a globalista oldalon. Kimondható, hogy
a vasárnapi két választás nagy vesztese tehát a posztkommunista-globalista ellenzék, a Tisza viszonylagos győzelme az ellenzéki oldalon viszont pirruszi lehet, amint kiderül a most lelkesedők számára, hogy az élő szövettel bevont mesterséges intelligencia olyan új helyzetbe került, amire nem talál előregyártott megoldásokat az interneten.
Úgyhogy örüljünk a győzelemnek, aztán munkára fel, szegezzük cselekvő szeretetünket a bennünket fenyegető gyűlölettel szembe.
