Anyai nagyapám, Gyula bácsi Beregszászban nőtt fel. A vérzivataros XX. század első éveiben született, építészmérnök volt. Tizenkét testvére volt, ám ebből csupán heten élték meg a felnőttkort. Még tizenéves volt, amikor a háború elől Budapestre menekültek, batyujukban számtalan meseszerű történettel a Kárpátok hegyeiről. A dédapám, Gyula bácsi édesapja vadászember volt, ismerte és szerette az erdőt, s annak minden zegzugát, a vadak természetét és szokásait, s azt is, nem minden állat alkalmas arra, hogy a ház körül nevelkedjen. Az emberek akkoriban még hittek a kőbe vésett törvényszerűségek igazában, s aki nem így tett vagy ellene cselekedett, azt bolondnak nevezték. Merthogy a hiba elkövetésének pillanatában mind tudták, mi lesz a következmény: aki pedig ezzel nem számolt, annak nyilvánvalóan elment az esze.
A nagyapám egyik története, amire a mai napig emlékszem, pontosan erről szólt. Tőlük nem messze élt ugyanis Miska bácsi, akit egy kicsit mindenki bogarasnak gondolt. Először is azért, mert soha nem házasodott meg, másrészt a képtelen ötletei miatt, amik rendre felülírták azokat az alapvetéseket, ami mindenki számára evidencia volt.
Egy nap Miska vadászni indult, már napok óta sürögtek körülötte izgatottan a vizslái. Felvette a csizmát, majd a kabátot, nyakába akasztotta kulacsát és puskáját, és nekivágott az erdőnek. Ezúttal azonban nem járt sikerrel, valahogy semmi nem úgy sült el, ahogyan szokott. A vizslák figyelmét mintha elterelte volna valami – úgy döntött Miska, hogy hazaindul. S ahogy lépkedett a harsogó avarban, furcsa, vinnyogó hangot hallott a távolban, amire a kutyák is azonnal felneszeltek. Utánaindult hát, reménykedve abban, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak sikerül puskacsőre kapnia legalább egy kövérke fácánt. Miska azonban olyasmit talált, amire maga sem számított:
egy medvebocs hívta fájdalmasan az anyukáját, aki holtan feküdt mellette. Emberünk próbált egy ideig higgadtan mérlegelni, ám a józan esze felett ezúttal is a szíve és szentimentális gondolatai győzedelmeskedtek: úgy döntött, hogy hazaviszi az elárvult kölyköt és maga neveli fel.
A történet innentől hosszú és szövevényes, a vége azonban az, amit előre sejteni lehetett, éppen örök törvényszerűségeink okán: a medvebocs felnőtt, erejére kapott és győzött az ösztöne, hiába tekintett rá Miksa jóformán a gyermekeként. Egy bánatos napon szétmarcangolta az öreg vadászt és visszaballagott az erdőbe. Nem lehet érte hibáztatni. A medve nem a kanapéra való, ő is tudja, mi is tudjuk.
Az emberi természet mégis ilyen. Valamiért még a teljesen nyilvánvaló, kedvezőtlen végkimenetel tudtában is hozunk egyértelműen rossz döntéseket. Talán azért, mert bízunk abban, hogy velünk majd másképp lesz, nekünk sikerülni fog az, ami másnak nem, és végül elkerül minket a baj. Azt hiszem, valami ilyesmi történhetett Budapesten is, a néhány hete lezajlott főpolgármester-választáson, aminek úgy tűnik, a legfrissebb alkotmánybírósági döntés értelmében még mindig nincs vége.
A mindössze negyvenegy szavazattal győztes Karácsony Gergely ez alatt a néhány hét alatt egészen komoly lelki tusát vívhatott magában.
Azt hiszem, aki lapáttal menne neki ellenfelének – még ha képletesen is – és magánbeszélgetéseiben autistának nevezi, mintegy dehonesztáló jelzőként ellenfelét, nem egészséges ember. Legalábbis nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Egyetlen mondat erejéig pedig muszáj kitérnem utóbbi gesztusára: az autizmus olyannyira gyakori idegrendszeri eltérés, hogy jóformán az ötödik személyiségtípusnak is nevezhetnénk. Sokan, sokféleképpen, időt és energiát nem kímélve küzdenek azért a magyar társadalomban, sőt szerte a világon, hogy az autizmusban érintett emberek ne stigmatizálva vagy épp bujkálva éljenek, hanem teljes értékű emberként. Ez viszont cseppet sem könnyű, legfőképpen átlagos társaik tudatlansága és kirekesztő attitűdje miatt, illetve azért, mert eltérő fejlődésük legnagyobb rákfenéje éppen a szociális beilleszkedési (szinte) képtelenség.
Egy olyan főpolgármester, aki büszkén vonul a Pride-on, szivárványos zászlót rak a Városházára a sokszínűség és esélyegyenlőség jegyében, vajon mennyire hamis lelkületű és torz gondolkodású ember, ha szájára mer venni egy olyan társadalmi réteget, amely éppúgy küzd az elfogadásért, mint a manapság olyan népszerű szexuális kisebbségek? Csak nem olyan látványosan.
Visszatérve arra a néhány napra a főpolgármeser-választást követően, Karácsony Gergely először attól félt, hogy le fogják győzni. Majd a gyanúsan sok érvénytelen szavazat újraszámlálása alatt úgy fogalmazott: „most csalja el a választást a Fidesz”, mert attól félt, alulmarad. Azzal fenyegetőzött, hogy kérelmet nyújt be új választás kiírása végett, és ha azt elutasítják, akár le is mond címéről, hogy mindenképpen ismételjék meg a szavazást.
