Anyai nagyapám, Gyula bácsi Beregszászban nőtt fel. A vérzivataros XX. század első éveiben született, építészmérnök volt. Tizenkét testvére volt, ám ebből csupán heten élték meg a felnőttkort. Még tizenéves volt, amikor a háború elől Budapestre menekültek, batyujukban számtalan meseszerű történettel a Kárpátok hegyeiről. A dédapám, Gyula bácsi édesapja vadászember volt, ismerte és szerette az erdőt, s annak minden zegzugát, a vadak természetét és szokásait, s azt is, nem minden állat alkalmas arra, hogy a ház körül nevelkedjen. Az emberek akkoriban még hittek a kőbe vésett törvényszerűségek igazában, s aki nem így tett vagy ellene cselekedett, azt bolondnak nevezték. Merthogy a hiba elkövetésének pillanatában mind tudták, mi lesz a következmény: aki pedig ezzel nem számolt, annak nyilvánvalóan elment az esze.
A nagyapám egyik története, amire a mai napig emlékszem, pontosan erről szólt. Tőlük nem messze élt ugyanis Miska bácsi, akit egy kicsit mindenki bogarasnak gondolt. Először is azért, mert soha nem házasodott meg, másrészt a képtelen ötletei miatt, amik rendre felülírták azokat az alapvetéseket, ami mindenki számára evidencia volt.
Egy nap Miska vadászni indult, már napok óta sürögtek körülötte izgatottan a vizslái. Felvette a csizmát, majd a kabátot, nyakába akasztotta kulacsát és puskáját, és nekivágott az erdőnek. Ezúttal azonban nem járt sikerrel, valahogy semmi nem úgy sült el, ahogyan szokott. A vizslák figyelmét mintha elterelte volna valami – úgy döntött Miska, hogy hazaindul. S ahogy lépkedett a harsogó avarban, furcsa, vinnyogó hangot hallott a távolban, amire a kutyák is azonnal felneszeltek. Utánaindult hát, reménykedve abban, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak sikerül puskacsőre kapnia legalább egy kövérke fácánt. Miska azonban olyasmit talált, amire maga sem számított:
egy medvebocs hívta fájdalmasan az anyukáját, aki holtan feküdt mellette. Emberünk próbált egy ideig higgadtan mérlegelni, ám a józan esze felett ezúttal is a szíve és szentimentális gondolatai győzedelmeskedtek: úgy döntött, hogy hazaviszi az elárvult kölyköt és maga neveli fel.
A történet innentől hosszú és szövevényes, a vége azonban az, amit előre sejteni lehetett, éppen örök törvényszerűségeink okán: a medvebocs felnőtt, erejére kapott és győzött az ösztöne, hiába tekintett rá Miksa jóformán a gyermekeként. Egy bánatos napon szétmarcangolta az öreg vadászt és visszaballagott az erdőbe. Nem lehet érte hibáztatni. A medve nem a kanapéra való, ő is tudja, mi is tudjuk.