Annyi év elteltével elmorfondírozik az ember néhány régi ügyön. Például azon, hogy miért nem rendeztek nürnbergi pert vagy valami hasonlót a kommunista bűnösöknek a rendszerváltás idején. Talán azért, mert a nagyhatalmi megegyezés, majd annak helyi leosztása eleve egyfajta védettséget ígért számukra. A Szovjetuniót ugyanis nem fegyverekkel és hatesztendős világháborúval győzték le, Moszkva nemes egyszerűséggel kapitulált, megadta magát. Így aztán sem a szovjet, sem a keletnémet, sem a csehszlovák, sem a magyar főbűnösök számára nem találtak ki a háborús bűnösség fogalmához hasonló vádpontokat.

Készült 1989–1990 körül egy érdekes dokumentumfilm-sorozat, Vitézy László leültette szépen a pártállam vezetőit, és mindenféléket kérdezgetett tőlük. A legvidámabb barakk című sorozatra emlékszem azokból az időkből, azonban nem szerettem, nem is nagyon néztem meg a televízióban, mert felkavart a sok hazudozás. 

Már csak azért is, mert a beszélők közül a legtöbben már a beszélgetés utáni években meghaltak, ma pedig – azt hiszem – egyikük sem él.

A legvidámabb barakkról szólván mindenekelőtt – utólag, sajnos, mert már nincs köztünk – Vitézy Lászlót illeti elismerés. Fogalmam sincs, hogyan és miként sikerült leültetni beszélgetésekre az egykor nagy hatalmú kommunistákat. Azt pedig sem előtte, sem utána nem tapasztaltam, hogy valamennyire színvallásra kényszerültek az interjúalanyok. Például arról, mit gondoltak Kádárról, hogyan élték át 1956-ot és az utána következő megtorlást, felelősnek érzik-e a magukat bármiért, mit gondoltak a Nagy Imre-per idején és így tovább. A hosszú interjúfolyam érdekes és fontos következtetésekre készteti azt a nézőt, aki már élt a pártállamban, és jól emlékszik ezekre az emberekre. Ugyanakkor valamiféle lélektani magyarázatot keresünk arra, hogyan válik hazaáruló gazemberré, miként evickél a hatalom csúcsára, majd miféle magánhazugságokkal béleli ki életét, akit a senki tartományából a felhők fölé fújt a keleti szél.

Figyelemre méltó persze, hogy 1990 után mindannyiuknak „jogukban állt” hallgat­niuk az egykori titkokról, az egyetlen Biszku Béla kivételével pedig sem a törvény, sem a sajtó részéről semmiféle nyomást nem kellett elszenvedniük. Éppen ezért valóságos, büntetőjogi tétje nem lehetett ezeknek a beszélgetéseknek. Ezért is használtuk a magánhazugság kifejezést: 

Vagy legalábbis tudomásuk volt a megtorlásról, esetleg maguk is kezdeményezték, támogatták a bosszúhadjáratot.

A legvidámabb barakk legmaradandóbb képsorai és mondatai kétségtelenül azok, amikor Biszku, Gáspár vagy Kállai (voltaképpen bármelyikük) széttárja a karját, és azt mondja, neki semmiféle befolyása nem lehetett a végső döntésekre, sőt Kádár sem tehetett semmiről, hiszen nem a magyar pártvezetők döntöttek egykori elvtársaik vagy a pesti srácok kivégzéséről, bebörtönzéséről. Még azt is megpróbálják beadagolni, hogy a bíróság és az országvezetés akkor is két teljesen eltérő színtér, és miután ők az utóbbihoz szegődtek szakmai alapon, semmi közük nem lehetett az igazságszolgáltatáshoz. Valójában azonban a pártállamban nem fordulhatott elő, hogy fontos politikai kérdésekhez a kommunisták másra bízták volna a döntéseket és a végrehajtást.

Kádár különösen kényesen őrizte kivívott jogát, hogy saját kezűleg vérezze be magát, ne pedig a szovjetek végezzék el a rendcsinálást. Olyannyira őrizni igyekezett „különállását”, hogy amikor Hruscsov felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról, ő maga kérte, hogy inkább maradjanak (ideiglenesen vagy örökre, ez akkor nagyjából ugyanazt jelentette). 

Ezt persze eddig is tudtuk, pusztán azért idézzük fel, mert a hajdani kommunista vezetők a Kádár-nosztalgiával igyekeztek elfedni saját bűneiket, halálos ítéleteiket. Mert arról tényleg ne nyissunk vitát, hogy 1957-ben egyetlen bíró sem ítélhetett a pártvezetés akaratának ellenére, illetve nem hozhatott önálló döntést, 

Nézem a kommunista vezetők tekintetét, látom bennük a készséget és a tapasztalatot, de nem szellemi ügyekben, hanem a vörös kamarillapolitikában. Ténykérdés, hogy ezek az emberek mindannyian remekül helytálltak a hatalmi gépezetben, apró csavarként tartották össze a szerkezetet, így elegendő rutint szereztek a szinten maradáshoz. Hogy a filmben egymással is vitatkoznak, sőt megjegyzéseket tesznek a másikra, semmi jelentősége. A szocialista akol a lényeg, a közös otthon, ahol mindan­nyian felnőttek, hogy aztán a saját hatalmi játékai­kat bonyolítva magasabbra törjenek.

Ezért tudják olyan magabiztosan alakítani 1990-ben éppen demokratikus érzületű, ám a Kádár-korszakban kompromisszumokra kényszerülő politikust. Valójában semmire nem kényszerültek, inkább ők kényszerítettek másokat, hogy fogyasszanak, ne pedig gondolkodjanak, valamint a lánccsörgést dicsőítsék a szabadság helyett.

Végezetül arról is érdemes elgondolkodni, hogy a filmben elhangzó jóslataikból bevált-e azóta bármi is. Nemigen. Puja Frigyes például, aki mégiscsak külügyminiszter volt, valamiféle diplomáciai jártasságot kellett hát szereznie, olyan jövőképet rajzolt akkor, huszonöt évvel ezelőtt, amely alapján a józan ítélőképességének sem lehetett birtokában. Szerinte a nemzetközi munkásmozgalom vezető ereje Kína lesz, ott folyik tovább majd a szocializmus (azzal, hogy a vörös díszlet mögött a régi konfuciánus birodalom szerveződött újjá, nyilván nem tudott volna mit kezdeni). Feltűnő az is, ahogyan a hajdani pártvezetők a Szovjetunió erejét végtelennek és korlátlannak tartják, egyszerűen nem hiszik el, hogy a romokon bármi más is épülhet, nemcsak valamiféle kommunisztikus társadalom.

Mindenesetre az ideológiai bezártságból fakadó információhiányos műveletlenség, a dialektikus materializmuson, a történelmi materializmuson meg a többi hülyeségen túlmutató valóságérzékelés hiánya a legfeltűnőbb a régi kommunistákban. Ami – fájdalom – kétségtelenül eleven örökségük a mai emberijogistákban, hogy újabb témát is említsünk. A legvidámabb barakk tehát eligazít bennünket a modern politikai útvesztőkben és az ideológiai ködben egyaránt – ha másért nem, ezért is érdemes értő szemmel nézni a hajdani sorozatot.

Rettenetes az egész, de legalább igaz.