Kilencszáznyolcvanhat éve már, hogy első királyunk, a honfoglaló nagyfejedelem ükunokája végleg lehunyta szemét és elment a minden élők útján. Aztán negyvenöt év múlva az általa megvakíttatott és kitaszított unokatestvérének unokája, a legelső „lovagkirály” Fehérváron felnyittatta a csontjait őrző koporsót, szentté avattatta nagy elődjét és példaképét, ezzel megalapította máig élő s ható egyházi és állami kultuszát. 

A szent király azóta minden augusztus 20-án visszatér, mert a magyar múlt visszatérő múlt: itt annyi minden, ami egykor megtörtént, vissza-visszatér a jövőben. A király visszatér, hogy velünk ünnepelje a neve napját, amely minden magyarok névnapja. Mert, mint Krúdy már majd száz éve megírta, 

Vajon Szent Istvánt ma is úgy fogadjuk, ahogy a századok óta énekelt katolikus néphimnusz kezdődik: „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Ki voltál valaha országunk istápja!...” Vajon meghalljuk-e, s megértjük-e, mit üzen nekünk a mélységes mély múltból és látjuk-e, hogy az égi magasságból tündöklő csillagként utat mutat – mint ezer esztendő egymást követő magyar nemzedékei sorának, nekünk is – államalapító királyunk? Szent István óta a Kárpát-medencében legalább negyven nemzedék követte egymást, s ahogy Kölcsey megírta, az ősök tetteinek emlékezete köti össze az egymásra következő nemzedékeket.

Amikor a szent király az idei névnapján visszatér, vajon mit kér tőlünk? 

Érdekes, hogy egy fiatal író, újságíró, Szabó Zoltán éppen nyolcvanöt éve, 1939. augusztus 20-án a Magyar Nemzetben publikált cikkében is azt javasolta, hogy az István-napon 

Meg is írta, hogyan: a nagy alkotókat szerinte nem szavakkal, fényekkel, látványosságokkal kellene ünnepelni, hanem alkotásokkal. Az ünnep(lés) revízióját úgy képzelte el, hogy az emléknapok az eszmélkedés és tettre indulás napjai legyenek –

Igaza lehet egykori nemzetes elődünknek – a szellemi honvédelem meghirdetőjének és élharcosának –, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna helye és ideje a mostani négy napon az önfeledt kikapcsolódásnak, szórakozásnak, a sok találkozásnak, élményszerzésnek, akár mulatozásnak. De jó lenne, ha jutna idő és figyelem a (Babits szép szavával) magunkbaszállásra is! Egyúttal az elgondolkodásra, töprengésre István király egyedülálló művén – beleértve a hitét és a tanítását. Amit legjobban a fiának, Imre hercegnek írott Intelmeiből ismerhetünk és érthetünk meg. Ezer év elteltével különösen időszerű és fontos az a tanácsa/parancsolata, hogy a fiak kövessék az elődöket. Mert: 

Emlékezés. Követés. Utánzás. A mai nyugati korszellem – pontosabban szellemtelenség és szemtelenség – nem ismeri, vagy ha még valamennyire igen, akkor is elutasítja ezeket a fogalmakat a nagy ébredés (woke) és a múlt eltörlése (cancel culture) jegyében, jelszavával. A modernnek és haladónak hazudott nagy világ a törpék világa lett.

Egy középkori aforizma szerint 

Vagyis az új nemzedékek korábban belátták, hogy akkor láthatnak – illetve juthatnak – messzebb, ha elődeik tudását, kultúráját, értékeit és szokásait megismerik, átveszik és azokat fejlesztik, újítják meg, de nem akarták a múltat „végképp eltörölni”.

Ez gyökeresen megváltozott a francia felvilágosodással és forradalommal, majd a marxizmussal, nietzscheizmussal, freud­izmussal, az avantgarde és anarchista irányzatokkal, mozgalmakkal, aztán az ilyen-olyan kommunizmussal, a ’68-as „forradalmárokkal”, az ultraradikális, „progresszív” liberálisokkal, a posztnemzeti globalistákkal és legújabban a gépvilágot gründoló transzhumanistákkal és MI- (mesterségesintelligencia-) hívőkkel.

Mi nem utópiákat és bálványokat, ócska percemberkéket, ostoba „influenszereket” akarunk ünnepelni és követni. Mert tudjuk, ami ezredéves tapasztalatunk, hogy csak a hit és a hagyomány tart meg bennünket – de csak akkor, ha megtartjuk a hitünket s hagyományainkat, köztük őseink tiszteletét és példáját. 

Ezt nem könnyű ugyan megtenni, de a feladatok annál nagyobbak, minél törpébb egy kor. És ne feledjük, mi nem törpék, hanem bizony óriá­sok vállán állunk.