Kilencszáznyolcvanhat éve már, hogy első királyunk, a honfoglaló nagyfejedelem ükunokája végleg lehunyta szemét és elment a minden élők útján. Aztán negyvenöt év múlva az általa megvakíttatott és kitaszított unokatestvérének unokája, a legelső „lovagkirály” Fehérváron felnyittatta a csontjait őrző koporsót, szentté avattatta nagy elődjét és példaképét, ezzel megalapította máig élő s ható egyházi és állami kultuszát.
A szent király azóta minden augusztus 20-án visszatér, mert a magyar múlt visszatérő múlt: itt annyi minden, ami egykor megtörtént, vissza-visszatér a jövőben. A király visszatér, hogy velünk ünnepelje a neve napját, amely minden magyarok névnapja. Mert, mint Krúdy már majd száz éve megírta,
Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné.
Vajon Szent Istvánt ma is úgy fogadjuk, ahogy a századok óta énekelt katolikus néphimnusz kezdődik: „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Ki voltál valaha országunk istápja!...” Vajon meghalljuk-e, s megértjük-e, mit üzen nekünk a mélységes mély múltból és látjuk-e, hogy az égi magasságból tündöklő csillagként utat mutat – mint ezer esztendő egymást követő magyar nemzedékei sorának, nekünk is – államalapító királyunk? Szent István óta a Kárpát-medencében legalább negyven nemzedék követte egymást, s ahogy Kölcsey megírta, az ősök tetteinek emlékezete köti össze az egymásra következő nemzedékeket.
Amikor a szent király az idei névnapján visszatér, vajon mit kér tőlünk?
Szent II. János Pál pápa mondta egykor, a szentek nem azt kérik tőlünk, hogy ünnepeljük őket, hanem arra kérnek bennünket, hogy kövessük őket.
Érdekes, hogy egy fiatal író, újságíró, Szabó Zoltán éppen nyolcvanöt éve, 1939. augusztus 20-án a Magyar Nemzetben publikált cikkében is azt javasolta, hogy az István-napon
nem névünnepet kellene ülni, hanem valamiben, ahogy ma lehet, az ünnepelt halott példáját követni.
Meg is írta, hogyan: a nagy alkotókat szerinte nem szavakkal, fényekkel, látványosságokkal kellene ünnepelni, hanem alkotásokkal. Az ünnep(lés) revízióját úgy képzelte el, hogy az emléknapok az eszmélkedés és tettre indulás napjai legyenek –
a magyarok ne csak szép processziókban s még szebb énekekben hívják István királyt, hanem legyenek a maguk kis körében országépítők, mint ő volt királyi értelemben, s ne legyenek e napok az áltatás napjai s a feledkezés napjai arról, hogy mennyit mulasztottunk, hanem legyenek a tett ünnepei.
Igaza lehet egykori nemzetes elődünknek – a szellemi honvédelem meghirdetőjének és élharcosának –, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna helye és ideje a mostani négy napon az önfeledt kikapcsolódásnak, szórakozásnak, a sok találkozásnak, élményszerzésnek, akár mulatozásnak. De jó lenne, ha jutna idő és figyelem a (Babits szép szavával) magunkbaszállásra is! Egyúttal az elgondolkodásra, töprengésre István király egyedülálló művén – beleértve a hitét és a tanítását. Amit legjobban a fiának, Imre hercegnek írott Intelmeiből ismerhetünk és érthetünk meg. Ezer év elteltével különösen időszerű és fontos az a tanácsa/parancsolata, hogy a fiak kövessék az elődöket. Mert:
A legnagyobb királyi ékesség a király-elődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben.
Emlékezés. Követés. Utánzás. A mai nyugati korszellem – pontosabban szellemtelenség és szemtelenség – nem ismeri, vagy ha még valamennyire igen, akkor is elutasítja ezeket a fogalmakat a nagy ébredés (woke) és a múlt eltörlése (cancel culture) jegyében, jelszavával. A modernnek és haladónak hazudott nagy világ a törpék világa lett.
Egy középkori aforizma szerint
olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állnak, így nem a magas termetünknek vagy az éles szemünknek köszönhetően látunk messzebbre náluk, hanem azért, mert a vállukon állva mi magasabban vagyunk, mint ők.
Vagyis az új nemzedékek korábban belátták, hogy akkor láthatnak – illetve juthatnak – messzebb, ha elődeik tudását, kultúráját, értékeit és szokásait megismerik, átveszik és azokat fejlesztik, újítják meg, de nem akarták a múltat „végképp eltörölni”.
Ez gyökeresen megváltozott a francia felvilágosodással és forradalommal, majd a marxizmussal, nietzscheizmussal, freudizmussal, az avantgarde és anarchista irányzatokkal, mozgalmakkal, aztán az ilyen-olyan kommunizmussal, a ’68-as „forradalmárokkal”, az ultraradikális, „progresszív” liberálisokkal, a posztnemzeti globalistákkal és legújabban a gépvilágot gründoló transzhumanistákkal és MI- (mesterségesintelligencia-) hívőkkel.
Mi nem utópiákat és bálványokat, ócska percemberkéket, ostoba „influenszereket” akarunk ünnepelni és követni. Mert tudjuk, ami ezredéves tapasztalatunk, hogy csak a hit és a hagyomány tart meg bennünket – de csak akkor, ha megtartjuk a hitünket s hagyományainkat, köztük őseink tiszteletét és példáját.
Állam- és egyházalapító királyunk műve olyan csodálatos, kivételes örökség, amely minden magyart minden időben kötelez. A vállalására, az őrzésére, a követésére – és a folytatására.
Ezt nem könnyű ugyan megtenni, de a feladatok annál nagyobbak, minél törpébb egy kor. És ne feledjük, mi nem törpék, hanem bizony óriások vállán állunk.
Augusztus 20. 
