A zarándok Dante találkozásában az egyik elkárhozottal nem kerül szóba a szex. A szodómia a Pokolban inkább az elpazarolt lehetőségeket jelképezi. Ezt akkor látjuk, amikor Dante találkozik egykori mentorával, Brunetto Latinivel, akit a szodomiták körébe ítéltek.

Brunetto Latini a késő középkor nagy szellemi és kulturális alakja volt. A versben Dante és Brunetto apa és fiúként találkozik. A zarándok Dante meghatódva látja viszont tanítóját, és az érzés kölcsönös. Brunetto Latini tanácsot ad Danténak:

(Pokol, XV. ének) Ez az a fajta tanács, amit az ember egy érettségi beszédben hall: kövessétek az álmaitokat, fiatalok, és el fogjátok érni a dicsőséges célt. De ez csapda. Az Isteni színjátékban a csillagok Isten figyelő jelenlétét jelképezik. A navigátorok a csillagok alapján tervezik meg a pályájukat. Ebben a találkozásban Brunetto Latini azt mondja Danténak, hogy az írás célja a világi hírnév elnyerése, és hogy nem Isten vagy bármilyen magasabb értékek, hanem a szívében égő vágyak fénye szerint kell megválasztania az életútját.

A zarándok Dantét útja ezen korai szakaszában annyira meghatotta a mentorával való találkozás, hogy látszólag észre sem veszi, hogy az öreg a pokolban van, és ezért nem megbízható tanácsadó. Dante megköszöni neki a jó szavakat, és tovább indul. Az olvasó azonban megérti, hogy Brunetto Latini szexuális bűne a szellem mélyebb betegségét jelképezi – azt, amely Brunetto Latini írását meddővé tette.

Brunetto Latini hiú ember, író és közéleti értelmiségi, aki úgy gondolta, hogy a halhatatlanság elérésének módja az, ha a saját ügyét szolgálja munkájával. 

Az Isteni színjáték következő, Purgatórium című könyvében a zarándok Dante nagyobb bölcsességre jut, amikor találkozik a gub­biói festő, Oderisi árnyékával. Oderisi a maga korában a nagyok közé tartozott, és bevallja az utazónak, hogy életében a nagyság iránti mindent elsöprő vágy kerítette hatalmába a szívét. Így, mondja, a pokolban landolt volna, ha halála előtt nem fordul Istenhez. Brunetto Latinivel ellentétben, aki azt tanácsolta Danténak, hogy írjon a hírnévért és a dicsőségért, Oderisi azt mondja a vándornak, hogy a művészi nagyság múlandó.

Ez a szodomaiak leckéje a Pokolban. Bár biztosak lehetünk abban, hogy egy olyan középkori katolikus, mint Dante, nem vallott modern liberális véleményt a homoszexualitásról, úgy tűnik, hogy a homoszexualitást az Isteni színjátékban inkább a terméketlen erósz, a semmit sem teremtő vágy szimbólumaként alkalmazza.

A Purgatóriumban az Oderisival való találkozás úgy is olvasható, mint a költő Dante kommentárja fiatalabb önmagáról, amikor szerelmes verseket írt, amelyek híressé tették őt. Ma már ez a költészet nagyrészt feledésbe merült; az Isteni színjáték az, ami Dantét halhatatlanná tette. Sőt: bár Brunetto Latini korának egyik vezető közéleti személyisége volt, ma leginkább azért emlékszünk rá, mert felbukkan Dante Istenről, emberről és megváltásról szóló nagy költeményében.

A Pokol köreiből és a Purgatórium teraszai­ról visszatérünk Erdély dombjaira és a magyar miniszterelnök beszédére. Orbán Viktor ugyanazt a bölcsességet adta át hallgatóságának, amit Dante hét évszázaddal ezelőtt kinyilatkoztatott. Dante számára ez a bölcsesség nem csak a magánéletről szólt. A költő az egész Isteni színjátékban azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért volt a középkori Itáliá­ban olyan zűrzavaros a politikai élet. 

Ha áttekintjük a mai Európát, egy olyan kontinenst látunk, ahol sokkal több béke és jólét van, mint amennyit Dante és kortársai a szerencsétlen XIV. században ismertek. De látunk túláradó középszerűséget és önelégültséget is. Európa – mind az egyes nemzetek, mind maga mint kollektív kulturális egység – elvesztette a nagyságra való törekvés képességét. 

Nem kell így élnünk. Dante Alighieri egyik pártfogójának írt levelében azt mondta, az Isteni színjáték célja, hogy „az ebben az életben élőket kiemelje a nyomorúság állapotából, és elvezesse őket a boldogság állapotába”. A léleknek erre az Európát megölő betegségére az a gyógymód, amit a görögök metanoiának, a Szentírás pedig bűnbánatnak nevez. Vagyis kíméletlen őszinteséggel fel kell mérnünk, hogy hol tartunk, és hol rontottuk el. Aztán meggyőződéssel ki kell fordulnunk a sötétségből a világosság felé.

Dante nem volt magyar, de a magyarokhoz hasonlóan európai volt – az egyik legnagyobb európai, aki valaha élt. Ő ma is szól hozzánk, az idő tengerén át, az agresszív törpék nyüzsgő tömegének feje fölött szárnyalva, és amit dübörgő hangja mond, az a következő: Térjetek vissza!

A szerző amerikai író, a Danube Institute vendégkutatója