Dante és az agresszív törpék

Orbán Viktor miniszterelnök idén Tusványoson tartott kivételes nyári beszédében jelentősen eltért a fő geopolitikai témáktól. Így fogalmazott:

Itt kell beszélnünk a nagyság titkáról. Mi is a nagyság titka? A nagyság titka az, hogy képes vagy arra, hogy valami nálad nagyobb dolgot szolgálj. Ehhez először is el kell ismerni, hogy van a világon valami, vagy vannak a világon dolgok, amelyek nagyobbak nálad, majd utána el kell magad szánnod arra, hogy ezeket a nagyobb dolgokat szolgáld. Nem sok ilyen van. Van az Istened, a hazád meg a családod. Ha azonban nem ezt teszed, hanem helyette az önmagad nagyszerűségére összpontosítasz, és a saját magad nagyszerűségét, hogy okosabb, szebb, tehetségesebb vagy, mint az emberek többsége, ha erre fordítod az erődet, hogy ezt mind elismertesd a többiekkel, akkor amit kapsz, az nem a nagyság lesz, hanem a nagyképűség. És ma ezért érezzük minden mozdulatban a nyugat-európaiakkal való beszélgetésekben a nagyság helyett a nagyképűséget. Azt kell mondanom, hogy bekövetkezett az a helyzet, amit ürességnek nevezhetünk, és a feleslegesség érzése, ami ezzel együtt jár, agresszivitást szül. Ezért megjelent az agresszív törpe mint új embertípus.

Nem tudom, hogy a miniszterelnök olvasott-e valaha Dantét, de ugyanezt az igazságot tanítja a nagy toszkán költő a hétszáz évvel ezelőtt írt Isteni színjátékában. Dante a háromkötetes elbeszélő költeményt – Pokol, Purgatórium és Paradicsom – azután írta, hogy hirtelen és fájdalmasan száműzték szülővárosából, Firenzéből. A költemény egy Dante nevű zarándok képzeletbeli utazása a túlvilágon, amelyet először a klasszikus költő, Vergilius, majd igaz szerelme, Beatrice kíséretében tesz meg. A Commedia a korabeli Olaszország politikai és társadalmi kommentárja, az emberi természet és esendőség mélyreható feltárása, valamint a szerző könyörtelen vizsgálódása saját hibái után, amelyek hozzájárultak a bukásához.

Mi volt ez a bukás?

1300-ra Dante Alighieri fontos ember volt Firenzében. Kiváló költő volt, akit a várost irányító tanácsba neveztek ki. Mégis, a vérengző olasz politika rossz oldalán találta magát, és végleg száműzték városából. Mindent elvesztett. A Commedia abból a kísérletből született, hogy Dante megpróbálta értelmezni a katasztrofális veszteséggel járó élményét. A zarándok Dante pokoljárása (Inferno) arra szolgál, hogy újra érzékennyé tegye őt a bűn valósága iránt.

Egy alkalommal Dante és Vergilius oda érkezik, ahol a „szodomitákat” – Dante ezzel a régies kifejezéssel a homoszexuálisokat illeti – megbüntetik. A szodomiták szüntelenül futnak egy forró, száraz sivatagi síkságon. Ez szimbolizálja kéjvágyuk terméketlen jellegét. A középkori katolikus Dante számára a homoszexuális viselkedés a természetes rend elleni bűn volt, mivel a szex arra való, hogy új életet teremtsen.

A zarándok Dante találkozásában az egyik elkárhozottal nem kerül szóba a szex. A szodómia a Pokolban inkább az elpazarolt lehetőségeket jelképezi. Ezt akkor látjuk, amikor Dante találkozik egykori mentorával, Brunetto Latinivel, akit a szodomiták körébe ítéltek.

Brunetto Latini a késő középkor nagy szellemi és kulturális alakja volt. A versben Dante és Brunetto apa és fiúként találkozik. A zarándok Dante meghatódva látja viszont tanítóját, és az érzés kölcsönös. Brunetto Latini tanácsot ad Danténak:

„»Csak csillagod kövessed jó hiszemben«” / – felelt –, »előtted a Hír réve nyílva, / ha jól ismertelek meg életemben.«”

(Pokol, XV. ének) Ez az a fajta tanács, amit az ember egy érettségi beszédben hall: kövessétek az álmaitokat, fiatalok, és el fogjátok érni a dicsőséges célt. De ez csapda. Az Isteni színjátékban a csillagok Isten figyelő jelenlétét jelképezik. A navigátorok a csillagok alapján tervezik meg a pályájukat. Ebben a találkozásban Brunetto Latini azt mondja Danténak, hogy az írás célja a világi hírnév elnyerése, és hogy nem Isten vagy bármilyen magasabb értékek, hanem a szívében égő vágyak fénye szerint kell megválasztania az életútját.

A zarándok Dantét útja ezen korai szakaszában annyira meghatotta a mentorával való találkozás, hogy látszólag észre sem veszi, hogy az öreg a pokolban van, és ezért nem megbízható tanácsadó. Dante megköszöni neki a jó szavakat, és tovább indul. Az olvasó azonban megérti, hogy Brunetto Latini szexuális bűne a szellem mélyebb betegségét jelképezi – azt, amely Brunetto Latini írását meddővé tette.

Brunetto Latini hiú ember, író és közéleti értelmiségi, aki úgy gondolta, hogy a halhatatlanság elérésének módja az, ha a saját ügyét szolgálja munkájával.

Brunetto szodómiája az Istentől kapott teremtő erőivel való visszaélést szimbolizálja – vagyis azt, hogy Brunetto Latini íróként és művészként visszaélt alkotói képességeivel. Csak azért alkotni, hogy saját hírnevét és sikerét a világban felnagyítsa, spirituális értelemben terméketlen cselekedet.

Az Isteni színjáték következő, Purgatórium című könyvében a zarándok Dante nagyobb bölcsességre jut, amikor találkozik a gubbiói festő, Oderisi árnyékával. Oderisi a maga korában a nagyok közé tartozott, és bevallja az utazónak, hogy életében a nagyság iránti mindent elsöprő vágy kerítette hatalmába a szívét. Így, mondja, a pokolban landolt volna, ha halála előtt nem fordul Istenhez. Brunetto Latinivel ellentétben, aki azt tanácsolta Danténak, hogy írjon a hírnévért és a dicsőségért, Oderisi azt mondja a vándornak, hogy a művészi nagyság múlandó.

A tanulság a következő: a hírnév egy szempillantás alatt jön és megy. Ha csak azért törekszel a sikerre, hogy magadat szolgáld, elfelejtenek. Az egyetlen eredmény, amely tartós lehet, az Isten nagyobb dicsőségére vagy valami magunknál magasabb rendű dologért végzett munkában és tettekben rejlik. A költő Dante Oderisi szavain keresztül azt mondja, hogy ugyanaz a nap, amely az erósz formájában előhívja az alkotó késztetést, el is hervasztja ezt a vágyat, ha nem hoz gyümölcsöt.

Ez a szodomaiak leckéje a Pokolban. Bár biztosak lehetünk abban, hogy egy olyan középkori katolikus, mint Dante, nem vallott modern liberális véleményt a homoszexualitásról, úgy tűnik, hogy a homoszexualitást az Isteni színjátékban inkább a terméketlen erósz, a semmit sem teremtő vágy szimbólumaként alkalmazza.

A Purgatóriumban az Oderisival való találkozás úgy is olvasható, mint a költő Dante kommentárja fiatalabb önmagáról, amikor szerelmes verseket írt, amelyek híressé tették őt. Ma már ez a költészet nagyrészt feledésbe merült; az Isteni színjáték az, ami Dantét halhatatlanná tette. Sőt: bár Brunetto Latini korának egyik vezető közéleti személyisége volt, ma leginkább azért emlékszünk rá, mert felbukkan Dante Istenről, emberről és megváltásról szóló nagy költeményében.

A Pokol köreiből és a Purgatórium teraszairól visszatérünk Erdély dombjaira és a magyar miniszterelnök beszédére. Orbán Viktor ugyanazt a bölcsességet adta át hallgatóságának, amit Dante hét évszázaddal ezelőtt kinyilatkoztatott. Dante számára ez a bölcsesség nem csak a magánéletről szólt. A költő az egész Isteni színjátékban azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért volt a középkori Itáliában olyan zűrzavaros a politikai élet.

Miért kerültek az egykor óriások által vezetett országok és nemzetek az agresszív törpék uralma alá? Dante ugyanazt a választ adja, mint Orbán Tusványoson: mert a tehetséges és tehetős emberek önző szenvedélyek kielégítésére adták magukat, ahelyett, hogy Istent és a közjót szolgálták volna.

Ha áttekintjük a mai Európát, egy olyan kontinenst látunk, ahol sokkal több béke és jólét van, mint amennyit Dante és kortársai a szerencsétlen XIV. században ismertek. De látunk túláradó középszerűséget és önelégültséget is. Európa – mind az egyes nemzetek, mind maga mint kollektív kulturális egység – elvesztette a nagyságra való törekvés képességét.

Miután az európaiak már nem hisznek Istenben, a hazában vagy a családban, és helyette az élvezetet és a személyes kényelmet választották, ide-oda szaladgálnak egy steril sivatagi síkságon, és nem sok vagy semmi maradandó jelentőségű dolgot nem érnek el. Már gyerekeket sem vállalunk.

Nem kell így élnünk. Dante Alighieri egyik pártfogójának írt levelében azt mondta, az Isteni színjáték célja, hogy „az ebben az életben élőket kiemelje a nyomorúság állapotából, és elvezesse őket a boldogság állapotába”. A léleknek erre az Európát megölő betegségére az a gyógymód, amit a görögök metanoiának, a Szentírás pedig bűnbánatnak nevez. Vagyis kíméletlen őszinteséggel fel kell mérnünk, hogy hol tartunk, és hol rontottuk el. Aztán meggyőződéssel ki kell fordulnunk a sötétségből a világosság felé.

A civilizációs válságból kiutat kereső magyaroknak bölcsességért és inspirációért egy olyan középkori költőhöz kellene fordulniuk, aki szintén a viharos változások időszakát élte át, és aki az Istenbe és az örökkévalóság dolgaiba vetett hit újrafelfedezésével talált kiutat a zűrzavar „sötét erdejéből”.

Dante nem volt magyar, de a magyarokhoz hasonlóan európai volt – az egyik legnagyobb európai, aki valaha élt. Ő ma is szól hozzánk, az idő tengerén át, az agresszív törpék nyüzsgő tömegének feje fölött szárnyalva, és amit dübörgő hangja mond, az a következő: Térjetek vissza!

A szerző amerikai író, a Danube Institute vendégkutatója