Megkezdődött az új tanév, elkezdődött újra az oktatás. Vagy fordítva. Felütésként a kedélyeket ezúttal az úgynevezett okostelefonok iskolai, tanítási idő alatti használatának tiltása borzolja. A magam részéről üdvözlöm a döntést, inkább az ördög lakhatási körülményei érdekelnek, azaz a részletek. Például, hogy hová teszik a készülékeket, zokniba csavarják vagy speciális szekrényeket gyártatnak, ki őrzi a több milliós tételeket, van-e rajtuk biztosítás, lesz-e sorbanállás reggelente és kora délután, szóval ilyenek.

Mint ahogy a törésvonalnak, a határmezsgyének sem ott kellene húzódnia normális esetben, hogy valaki konzervatív vagy liberális nézeteket vall, de ez nálunk még mindig vágyálom. Nem úgy, mint például Amerikában, ahol a tiltás/engedélyezés nem attól függ, hogy az adott államot a republikánusok vagy a demokraták vezetik éppen. 

Magyarországon momentán úgy állunk, hogy a mindensz…risták merazorbán frakciója most jobb híján a telefonokba kapaszkodik bele, és láthatóan az sem zavarja őket különösebben, hogy ugyanezzel a lendülettel egy végtelenül mocskos politikai játszmába rángatják bele a tinédzsereket. Teszik mindezt a szabadság nevében. Na, ha az a szabadság, hogy óra alatt nyomkodhatom azt a fostalicskát, amit kipréseltem a szüleimből, akkor Petőfinek kár volt nyomtalanul eltűnnie Segesvár külsőn. Mindeközben ahhoz egyáltalán nem szükségeltetik okostelefon, sőt még hülye sem, hogy átlássunk a techóriások szitáján, és észrevegyük, hová vezetett és vezet a kütyüfüggés.

Nagyon durva addikcióról beszélünk, amiről kemény meló lejönni, akár a heroinról (gondolom) vagy a nikotinról (tudom). Utóbbiból kiindulva ezzel az erővel kötelezni kellene a gyártókat, hogy kizárólag fekete dobozban hozzák forgalomba a termékeiket, az almából kandikáljon ki egy féreg, a képernyővédőkön kötelező jelleggel kizárólag egy bambán bámuló fej jelenhessen meg, lehetőleg a Szondi-tesztből, és időnként villanjon fel egy felirat, amely arra figyelmezteti a felhasználót, hogy éppen most vágja haza a központi idegrendszerét, egy másik meg arra ösztökélhetné, hogy azonnal szokjon le a cuccról, és akkor tovább élhet újra felismert családtagjai körében, különben mehet az elvonóra kecskét simogatni.

De nézzünk néhány olyan véleményt, amelyet nem okostelefonból szerzett tudás indikált. Erica Komisar amerikai gyermekpszichológus, a lelki ellenálló-képesség szakértője szerint a tizenhat év alatti gyermekeknek nem szabadna okostelefont adni, sőt ezt törvénybe is kellene foglalni, a kapcsolattartáshoz ugyanis bőven elegendő egy egyszerűbb készülék is. Így van, viszont ebben az ördögi módon kialakított közegben szülő legyen a talpán, aki komoly ellenállást képes tanúsítani, tekintve, hogy a gyerek haverjainak okos van. Olyan ez, mint az általános iskolában, ha nem nézel egy idióta sorozatot, kvázi kiközösítenek, csak még brutálisabb. 

Az állandó nemtelen támadások kereszttüzében álló, megkérdőjelezhetetlen szaktekintély, Bagdy Emőke viszont egy olyan tágabb kontextusra hívta fel szíves figyelmemet a Mandiner hasábjain, amire magamtól sosem jöttem volna rá. Legszívesebben a teljes szöveget idemásolnám, de legyen csupán egy kis részlet. „A mobiltelefon a szemkontaktus fölé nő, átveszi az eleven szem funkcióját. Ez azért tragikus, mert időközben, mintegy negyed évszázada felfedezték a tükörneuronokat, az érzelmi életünk generátorait a jobb agyféltekében. Az élőbeszédben a szemkontaktus során ez reagál, feltöltődik. Beszélgetés közben az egymásra nézés nincs tudatosítva, önkéntelen mozzanat, ez a metakommunikáció. Mindez nincs benne a köztudatban, s közben elhatalmasodhatott a mobilozás játéka, öröme, élvezete. Hirtelen és észrevétlenül, mint a cunami, elöntött minket az eszköz használatával kapcsolatos pozitív tapasztalat, ez a rászoktatás alattomossága.”

Íme a rehab egyik célja, a visszaszerzés. Ahogy apám hajtogatta gyerekkoromban nevelő célzattal: szembe, babám, ha szeretsz.