Továbblépve, Izrael ma Európában a jobboldali pártok természetes szövetségese, az Egyesült Államok viszont az Európai Unióval karöltve – a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk – azon munkálkodik, hogy a nemzeti, konzervatív gyökerű pártokat kipenderítse a hatalomból. A magyarországi zsidóság e vitában határozott álláspontot képvisel. Szalay-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a Halljad, Izrael! rádióműsor pénteki adásában személyesen mondta ki: Ausztriában nem a Szabadságpárt előretörése jelent fenyegetést a helyi zsidó közösségre nézve, hanem az egyre népesebb és erőszakosabb muszlim hátterű migránsáradat, sőt úgy általában az Európai Parlament Patrióta-frakciójának pártjai nem hogy zsidóellenesek lennének, hanem egyenesen filo­szemiták. Nos, emlékezhetünk, 2000-ben, amikor még a Jörg Haider vezette FPÖ koalícióra lépett az Osztrák Néppárttal, a magyar és úgy általában az európai zsidó szervezetek még a baloldali pártokkal tartottak és messze nem voltak ilyen megér­tők, az Euró­pai Unió egyenesen három (no, nem napkeleti) bölcset küldött Ausztriába a botrányos helyzet kivizsgálására.

Az pedig csupán hab a tortán, hogy David Pressman, az Egyesült Államok Magyarországra akkreditált nagykövete önmagát büszke zsidónak tartja és boldog házasságban él – igen – a férjével, Daniellel. Arról sem megfeledkezve, Pressman ügybuzgalmában akképpen is igyekszik minél nagyobb befolyást szerezni a magyar közéletben, hogy ismert politikusok, művészek és influenszerek mellett olykor sportolókat is vendégül lát elhíresült vacsoráin, miként arról Szilágyi Áron és Rasovszky Kristóf nem teljesen átgondolt látogatása is árulkodik.

Bárcsak tényleg minden egy csapásra megváltozna, avagy – konzervatív szemszögből – minden jóra fordulna önmagában attól, ha Trump visszaköltözne a Fehér Házba!

Világunk elképesztően szövevényessé vált, ráadásul ijesztő léptékben változik. Ember a talpán, aki ebben a hálózatban minden összefüggést pontosan átlát, pláne uralni képes. Annyit talán kimondhatunk, aki nincs tisztában önmagával, nem tudja pontosan, honnan jött, hová tartozik, merre tart, az menthetetlen összezavarodik és elvész a zűrzavarban.

Önkényes nézőpontból a sportnak fontos szerepe van a folyamatok szabályozásában. Éppen azért, mert a sportban a szabály tényleg szabály, nem relativizálható, a politikai érdek mentén tetszőlegesen értelmezhető adottság, s noha a szubjektív szempontnak van némi mozgástere (lásd a lesszabály értelmezése Krausz Tamástól a VAR-technikus felelősségéig), abban nincs, nem lehet vita, az nyer, aki több gólt rúg, gyorsabban fut, messzebbre ugrik, dobja el a szert. S persze a nemek között csak néhány sportágban (lovaglás, sakk, darts, sznúker) lehet átjárás, s akkor is szigorúan egy irányba: nők indulhatnak férfiak között, fordítva véletlenül sem.

Legalábbis ezt gondoltuk immár évszázadokon átívelően, mígnem a gender befurakodott a sportba. S tényleg mindent a feje tetejére állított. A tokiói és a párizsi olimpián is a legtöbbet emlegetett sportolók közé kapaszkodott egy-egy kétes nemiségű sportoló, Laurel (született Gavin) Hubbard, illetve Imane Helif. A százharminc éves Nemzetközi Olimpiai Bizottság sose mossa le magáról azt a szégyent, hogy sporttörténelmi figurát faragott a tehetségtelen súlyemelőből, aki férfiból nővé transzformálva akarta megvalósítani magát. Bő három év távlatából is kínos felidézni, hogyan ajnározta a NOB megannyi potentátja az olimpiák történetének első igazoltan és bevallottan transznemű sportolóját, aki aztán három érvénytelen kísérlettel kiesett, Új-Zélandon mégis megválasztották az év női (!) sportolójának. Thomas Bach, aki ott és akkor megbukott a NOB elnökeként, legalább az emlékirataiban feltárhatná, milyen érdeknek, nyomásnak engedve verték át a patinás szervezeten Hubbard indulását, ami ellen amúgy Joe Biden sem emelte fel a szavát.

A szellem kiszabadult a palackból. Donald Trump amúgy azon eseten felháborodva emelte fel a szavát a transznemű nők szereplése ellen a nők között, hogy egy férfiból lett női röplabdázó milyen félelmetes erővel üti a labdát.

Hámori Luca mesélhetne róla, vannak ennél ijesztőbb esetek: amikor egy férfias nemi jellegekkel rendelkező női ökölvívó a ringben püföli az ellenfelét. Imane Helifet mégis tilos összemosni Laurel (született Gavin) Hubbarddal, az interszexuális női sportolókat a transznemű női sportolókkal. Dacára annak, hogy az angol nyelvű szakirodalom ezt teszi. A DSD-szindrómás (different sexual development), azaz eltérő nem fejlődésű kategóriába mindkettő belefér. A kettő között mégis perdöntő különbség, hogy Imane Helif nem manipulálta a nemiséget, e tekintetben olyannak született, amilyennek sportolóként megismertük, Hubbardöt viszont az ég adta világon senki sem kötelezte arra, hogy férfiasságát feladva nőként, helyesebben női sportolóként próbáljon érvényesülni.

Az ENSZ kimondta, amitől a NOB a mai napig vonakodik. A jordániai Rim-al Szalem munkáját dicsérő jelentés ijesztő számadatokkal támasztja alá, mennyi sérelem érte a biológiai nőket DSD-hátterű versenytársaik­kal szemben. 

Megnyugodhatnak a hívei, Donald Trump a helyes menetirányba tartó vonatra szállt fel. Ám ha el akar jutni a végállomásig, akkor nem érheti be a DSD-szindrómás női sportolók kizárásával a női versenyekről. Az ebbe a csoportba tartozó sportolók biológiai hátterét, továbbá motivációját, lehetőségeit, jogait legalább olyan nehéz lesz szétszálazni, mint békét teremteni Ukrajna és Oroszország között.