Minden nép lelkének van ijesztő mélyrétege, ahogyan sok emberének is. Ez nem osztrák sajátosság. Thomas Bernhard írásaiból, Michael Haneke vagy Ulrich Seidl filmjeiből (A zongoratanárnő, Kánikula, A pince) mi is megismerhettük – mind elérhetők voltak magyar változatban –, hogy nem ad teljes képet „sógorainkról” a Te csak házasodj, boldog Ausztria! dinasztikus szlogenje, de a bécsi keringő, az újévi koncert, az operettek vagy a Mozart-golyók giccses kedélyessége sem. Mégis, 

 esetleg a bevándorlókra jellemző valamely mindennapos bűncselekménynek, például „becsületerőszaknak” (értsd: Leila túl rövid szoknyában mosolygott rá Herbertre, amit férfirokonai megtorolnak) legyen szemtanúja. A felmérések azt mutatják, az osztrákok háromnegyede szerint a „menekültek” beáramlása nem kezelhető jól. Csaknem kétharmaduk pedig úgy véli, nem megfelelő az együttélés a bevándorlókkal. Eközben a lakosság negyede már maga is bevándorló-hátterű, a háromnegyedük szerint szükség is lenne jól képzett új jövevényekre – csak éppen a ténylegesen érkező embertömeg nem felel meg ennek a feltételnek…

Herbert Kickl, a párt vezetője – korábbi belügyminiszter – pedig a példaképének nevezte Orbán Viktort. Sok osztrák a rossz gazdasági eredményekkel is elégedetlen. Felhívnánk egyébként a figyelmet az FPÖ balról történő nácizásában egy következetlenségre: a Szabadságpárt a legutóbbi időkig a szociáldemokratákkal együtt kormányzott Burgenlandban. Roppant érdekes, hogy a derék kismartoni antifasiszták akkori érdekei szerint nem is voltak annyira nácik…

Kérdés mindenesetre, mire lesz elég az első hely Kicklnek akár személyesen, akár a pártját tekintve. Az FPÖ kétségkívül történelmi sikert ért el; soha nem végzett korábban első helyen országos választáson, és ebben az értelemben valóban „győzött”. De jelen állás szerint nem vennénk mérget rá, hogy Kickl átveheti a kancellári kinevezését attól az Alexander Van der Bellen államelnöktől, akit korábban maga nevezett szenilis múmiának… Az FPÖ egyetlen lehetséges koalíciós partnerének a néppárt ígérkezik, de valószínűbb valamely más felállás a Szabadságpárt mellőzésével. Kiderül hamarosan.

Az ottani Szabadságpárt ugyancsak „győzött”, csak éppen hazánkban is jól ismert vezetője, Geert Wilders nem lehetett miniszterelnök, a párt pedig felolvadt egy technokrata által vezetett többpárti koalícióban. Találós kérdésnek is feltehetnénk: vajon hány mandátuma van a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért pártnak a Bundesratban, a berlini szövetségi parlament felsőházában? Biztosan egyre több – gondolhatná a laikus –, hiszen folyton azt halljuk, milyen jól szerepel az AfD az egymást követő választásokon. Ezzel szemben a helyes válasz a nulla mandátum. Ugyanis a Bundesrat összetétele nemcsak az egyes tartományoktól függ (az AfD most szerepelt jól több tartományi megméretésen is), hanem kifejezetten a tartományi koalíciós kormányok küldöttei ülnek a padsoraiban. Az AfD márpedig sehol sincs kormányon. Egyelőre. A pőre valóság: aki biztosan nyerni akar, szerezzen ötven százalék plusz egy mandátumot…

Olyat, amely nem a politikai korrektséget és elvont szempontokat (a világ megmentése, „menekültbefogadás”, az éghajlatváltozás elleni harc) helyezi az első helyre, hanem a népesség egy kritikus tömegének hétköznapi elvárásait: a közbiztonságot, a szociokulturális háttér megtartását, a megélhetési gondokat veszi figyelembe. Amíg ez nem valósul meg, tovább nő majd a bevándorlásellenes és általában is rendszerkritikus pártok népszerűsége. Bécsben pedig a baloldal önmagát altatja – és áltatja – a latinból átfogalmazott régi-új filozófiájával: Te csak nácizz, boldog Ausztria!