Minden nép lelkének van ijesztő mélyrétege, ahogyan sok emberének is. Ez nem osztrák sajátosság. Thomas Bernhard írásaiból, Michael Haneke vagy Ulrich Seidl filmjeiből (A zongoratanárnő, Kánikula, A pince) mi is megismerhettük – mind elérhetők voltak magyar változatban –, hogy nem ad teljes képet „sógorainkról” a Te csak házasodj, boldog Ausztria! dinasztikus szlogenje, de a bécsi keringő, az újévi koncert, az operettek vagy a Mozart-golyók giccses kedélyessége sem. Mégis,
a mai Bécsben élve Lendvainak is pontosan látnia kell (és bizonyára látja is): Ausztriában jelenleg messze nem az a fő probléma, hogy legalább százéves nácik másznának elő a kriptából SS-hűségdalt dúdolva (maga a publicista is a kilencvenhatodikat tapossa…), hogy kitűzzék a horogkeresztet a Hofburgra. A mai császárvárosban neki magának is nagyobb esélye van ellenben arra, hogy az első számú kampánytéma, a tömeges bevándorlás valamely rákfenéje érje utol: ne adj’ isten fejbe kólintja vagy kirabolja egy migráns,
esetleg a bevándorlókra jellemző valamely mindennapos bűncselekménynek, például „becsületerőszaknak” (értsd: Leila túl rövid szoknyában mosolygott rá Herbertre, amit férfirokonai megtorolnak) legyen szemtanúja. A felmérések azt mutatják, az osztrákok háromnegyede szerint a „menekültek” beáramlása nem kezelhető jól. Csaknem kétharmaduk pedig úgy véli, nem megfelelő az együttélés a bevándorlókkal. Eközben a lakosság negyede már maga is bevándorló-hátterű, a háromnegyedük szerint szükség is lenne jól képzett új jövevényekre – csak éppen a ténylegesen érkező embertömeg nem felel meg ennek a feltételnek…
Ezek foglalkoztatják ma az osztrákokat, nem az SS-hűségdal. Ezért szavaztak első helyen a legegyértelműbben bevándorlásellenes pártra. Meg persze őrült korunk vadhajtásaival szemben állást foglalva is; ezek egyik legjellemzőbbje éppen Ausztria szakállas pucckirálynője, Conchita Wurst, a 2014-es eurovíziós dalfesztivál nyertese. Nem véletlen, hogy a migráció- és genderellenesség a Patrióták Európáért nevű új uniós frakcióban közös nevezőre hozta mások mellett az FPÖ-t és a Fideszt (és most már a KDNP-t) is.
Herbert Kickl, a párt vezetője – korábbi belügyminiszter – pedig a példaképének nevezte Orbán Viktort. Sok osztrák a rossz gazdasági eredményekkel is elégedetlen. Felhívnánk egyébként a figyelmet az FPÖ balról történő nácizásában egy következetlenségre: a Szabadságpárt a legutóbbi időkig a szociáldemokratákkal együtt kormányzott Burgenlandban. Roppant érdekes, hogy a derék kismartoni antifasiszták akkori érdekei szerint nem is voltak annyira nácik…
Kérdés mindenesetre, mire lesz elég az első hely Kicklnek akár személyesen, akár a pártját tekintve. Az FPÖ kétségkívül történelmi sikert ért el; soha nem végzett korábban első helyen országos választáson, és ebben az értelemben valóban „győzött”. De jelen állás szerint nem vennénk mérget rá, hogy Kickl átveheti a kancellári kinevezését attól az Alexander Van der Bellen államelnöktől, akit korábban maga nevezett szenilis múmiának… Az FPÖ egyetlen lehetséges koalíciós partnerének a néppárt ígérkezik, de valószínűbb valamely más felállás a Szabadságpárt mellőzésével. Kiderül hamarosan.
A bevándorlásellenes pártok előretörése ezzel együtt kétségtelen tény ma Nyugat-Európában – egyre eltagadhatatlanabb az a probléma- és veszélyhalmaz, amelyre Magyarország már egy évtizede figyelmeztetett –, de látni kell, hogy a fősodor összefogása (hazánkat kivéve) ma még mindenütt erősebbnek bizonyul a végelszámolásnál. Ez mutatkozott meg többek között Emmanuel Macron francia elnök újraválasztásakor, a francia parlamenti választásokon vagy éppen a holland voksoláson.
Az ottani Szabadságpárt ugyancsak „győzött”, csak éppen hazánkban is jól ismert vezetője, Geert Wilders nem lehetett miniszterelnök, a párt pedig felolvadt egy technokrata által vezetett többpárti koalícióban. Találós kérdésnek is feltehetnénk: vajon hány mandátuma van a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért pártnak a Bundesratban, a berlini szövetségi parlament felsőházában? Biztosan egyre több – gondolhatná a laikus –, hiszen folyton azt halljuk, milyen jól szerepel az AfD az egymást követő választásokon. Ezzel szemben a helyes válasz a nulla mandátum. Ugyanis a Bundesrat összetétele nemcsak az egyes tartományoktól függ (az AfD most szerepelt jól több tartományi megméretésen is), hanem kifejezetten a tartományi koalíciós kormányok küldöttei ülnek a padsoraiban. Az AfD márpedig sehol sincs kormányon. Egyelőre. A pőre valóság: aki biztosan nyerni akar, szerezzen ötven százalék plusz egy mandátumot…
Az is kérdés, hogy meddig lehet Nyugat-Európában nácizással – és szavazók újabb és újabb millióinak náciszimpatizánssá minősítésével –, riogatással, a fősodorbeli média hátszelével, külföldi rásegítéssel (a német kormánykörök szerint az FPÖ-vel az oroszok ügynökei kerülnének kormányra) leplezni az egyre nyilvánvalóbb valóságot: az európaiak növekvő része más kormányzást akar.
Olyat, amely nem a politikai korrektséget és elvont szempontokat (a világ megmentése, „menekültbefogadás”, az éghajlatváltozás elleni harc) helyezi az első helyre, hanem a népesség egy kritikus tömegének hétköznapi elvárásait: a közbiztonságot, a szociokulturális háttér megtartását, a megélhetési gondokat veszi figyelembe. Amíg ez nem valósul meg, tovább nő majd a bevándorlásellenes és általában is rendszerkritikus pártok népszerűsége. Bécsben pedig a baloldal önmagát altatja – és áltatja – a latinból átfogalmazott régi-új filozófiájával: Te csak nácizz, boldog Ausztria!
