Három és fél évtized telt el azóta, hogy a temesvári református hívők s a hozzájuk csatlakozó katolikusok, baptisták és ortodoxok 1989. december 15-i csendes tiltakozása másnap, 16-án előbb rendszerellenes tüntetéssé, majd szabályos népfelkeléssé alakult. Borbély Zoltán, Kovács Tibor, Ion Monoran és Daniel Zaganescu megállították a villamosokat a Mária téren, utóbbi a jármű ütközőjét alkalmi pulpitusként használva vezényelte előbb százak, majd ezrek skandálását:
Szabadságot!”, „Demokráciát!” „Le Ceausescuval!” „Le a kommunizmussal!, „Le a Securitatéval!.
Pár óra elteltével az időközben tízezresre duzzadt tömeg megindult, megostromolta a pártházat, megütközött a rendőrséggel. A tiltakozás a hajnali órákban ért véget. A védtelenül maradt parókiára betörtek a karhatalom emberei, elhurcolták a református lelkészt, Tőkés Lászlót, gyermekét és áldott állapotban levő feleségét. Az épp nála levő híveit letartóztatták, majd napokon keresztül tartó testi és lelki kínzásoknak vetették alá, míg a népkelők december 20-án ki nem szabadították őket. Másnap több erdélyi városban is utcára vonult a rendszerváltásért tüntető tömeg, 21-ről 22-re virradó éjjel bekövetkezett a hatalomváltás.
A december 22-én délelőtt Bukarestből feleségével együtt elmenekülő Ceausescut rekordidő alatt elfogták, rögtönítélő bíróság elé állították, és 25-én kivégezték. A hatalmat második vonalbeli kommunisták vették át, akik saját forradalmi legitimációjukat erősítve ország-világ előtt több száz ember életébe kerülő színjátékot rendeztek. Közismert, hiteles ellenállókat is bevontak az általuk vezetett Nemzeti Megmentési Front tevékenységébe, majd 1990. május 20-án kétharmados győzelmet arattak a választásokon.
Bár az alaptalan és tragikomikus „bezzegromániázás” narratívája szerint a véres forradalom megtisztulást eredményezett, valójában a Mező Gábor által dokumentáltan és érzékletesen leírt belső-magyarországi mintázat érvényesült:
az elit átmentette a hatalmát a gazdaságban, a médiában és nagyrészt a politikában is, miközben alapvetően megváltoztak az alkotmányjogi játékszabályok, kitágult az egyéni és közösségi mozgástér. Megindult az ország integrációja a nyugati világba, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Mint arról a magyar média részletesen beszámolt, a kerek évforduló tiszteletére szervezett nagyszabású megemlékezésen a Makovecz Imre tervezte Új Ezredév Református Központban beszédet mondott Tőkés László, Sulyok Tamás köztársasági elnök, Emil Constantinescu volt román államelnök, Dominic Fritz, Temesvár polgármestere, a forradalmi események résztvevői és még sokan mások. Tőkés László kegyelmi időszaknak nevezte a népfelkelést követő néhány hónapot, amikor románok és magyarok a terhelt történelmi múlt dacára valóban egymásra találni látszottak. Mint rámutatott, az idilli időszaknak a marosvásárhelyi tragikus események vetettek véget:
A megértés és a békességkeresés […] emelkedett állapotát törte derékba egy szempillantás alatt a Securitate forgatókönyve alapján megrendezett marosvásárhelyi parasztjárás és pogromkísérlet.
Nem akadt akkoriban egyetlen román sajtóorgánum, egyetlen józan román hang, mely rámutatott volna a valóságra. Nem akadt senki, aki – így, vagy úgy, de – ne rágalmazta volna a magyarokat, s kimondta volna, hogy a magyarok e gyalázatos akció célpontjai és áldozatai voltak.
A román titkosszolgálati és politikai elit nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a több mint százéves magyarellenes hangulatkeltés dacára tömeges a rokonszenv nemzetünk iránt, ami részben abból fakadt, hogy a rendszerváltás szikráját egy magyar pap csiholta, részben pedig abból, hogy az anyaország népe megmozdult, és segélyszállítmányok özöne árasztotta el Erdélyt, aminek nemcsak magyarok, hanem románok is a címzettjei voltak.
1990 fekete márciusa után minden ott folytatódott, ahol 1989. december 22-én abbamaradt. A XIX. századig visszanyúló rendszerfüggetlen magyarellenes agymosás hű tükre a Wikipédián is olvasható 2006-os szavazás eredménye. A román televízió „A legnagyobb száz brit” mintájára közönségszavazást indított, amelynek célja az volt, hogy összeállítsa minden idők száz legjelentősebb román személyiségének a listáját, legyen az sportoló, író, politikus, művész, feltaláló, zeneszerző vagy szobrász. A lista igazi kulturális csemege.
Akad a száz legjelentősebb „román” között német (Richard Wurmbrand), magyar (Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Kőrössy János, valahogy Kinizsi Pál, Dózsa György és Kőrösi Csoma Sándor kimaradt, vélhető, hogy egy kétszázas listán ők is szerepelnének), de még népköltészeti figura is, az 59. helyen Bulăt láthatjuk, a román viccek Mórickáját. A listán szereplő politikusok és történelmi személyiségek nagy része szélsőséges nacionalista, a 2015-ben elhalálozott Corneliu Vadim Tudortól – aki nyíltan kimondta, hogy szerinte Romániát Kalasnyikovval kell kormányozni és a székely falvakban ágyúval kell rendet teremteni – a tömeggyilkos Avram Iancuig. A 11. helyen Nicolae Ceausescu szerepel, akinek a magyargyűlölete, ha nem evidens a politikájából, akkor tudósított róla Ion Mihai Pacepa Securitate-tábornok a Vörös horizontok című könyvében.
A forradalom felfalja gyermekeit – tartja a közkeletű mondás. Tény, ami tény, jellemzően más képesség, más lelkialkat kell egy rendszer megbuktatásához és más egy új rendszer felépítéséhez, illetve konszolidálásához.
Tőkés László a közhiedelemmel ellentétben sosem volt forradalmáralkat, ő a leghagyományosabb értelemben vett nemzeti konzervativizmust képviselte mindenkoron. Az tette a rendszerváltás kezdeményezőjévé, hogy normálisan viselkedett egy abnormális korban, élete kockáztatásával is kitartott elvei és értékrendje mellett,
aki – mint Orbán Viktor írta róla – elődeihez hasonlóan
még a gályapad árnyékában is egyedül azt az igazságot és szabadságot fogadja el, amely az övéi megmaradását és gyarapodását szolgálja.
Ennek jegyében a megváltozott körülmények között nem a forradalmi rombolás, hanem az építkezés emberének bizonyult. 1990 márciusában választották püspökké, májusban már kezdeményezte a Sulyok István Református Főiskola megalapítását, amelyből később kinőtt a Partiumi Keresztény Egyetem. Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként több mint két évig egyensúlyozni igyekezett az autonomisták és a kollaboránsok között, majd az 1992-es Hargita megyei jelöltállítási csalás során megismerve utóbbiak valódi természetét, az autonómiát követelők élére állt, sikerre vitte a végül ellenszavazat nélkül elfogadott kolozsvári (autonómia-) nyilatkozatot, az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átfogalmazását, majd e program szerinti működést sürgette, míg annak tere volt az RMDSZ-en belül. Miután 2003-ban a Szatmárnémetiben megrendezett RMDSZ-kongresszus leszámolt az autonomista önépítkezés gondolatával, szövetségeseivel megalapította az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, ennek élén képviseli mindmáig a magyar önrendelkezés eszméjét.
Mindeközben
Tőkés László következetes képviselője a magyar miniszterelnök által több mint negyed évszázada meghirdetett határokon átívelő magyar nemzetegyesítésnek is.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke így ír erről a jeles harcostárs hetvenedik születésnapjára kiadott kötetben:
Nemcsak a román, de a magyar közvéleményt is megmozgatta az a kérése, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státust az erdélyi magyarság felett. Ismét őt igazolta az idő. Magyarország nemzeti kormányának oltalmazó gondoskodása, amely kiterjed a határon túli magyarokra, mi más lenne, ha nem annak a védhatalmi státusnak az életképes csírája, amelyet ő megálmodott. Hittel, ésszel és gazdasági erővel olyanná alakíthatja Magyarország a Kárpát-medencét, ahol ez az oltalmazó gondoskodás a mindennapok részévé válhat.
Tőkés László közéleti tevékenységét ugyanaz a konok, mindenkoron következetes, holtig tartó elszántság jellemzi, mint II. Rákóczi Ferencét. Krédójuk is azonos: „Cum Deo pro Patria et Libertate” – Istennel a hazáért és a szabadságért.
